Hogyan éltétek meg a szakítást?

A barátommal már lassan egy év és két hónapja fogunk járni. Annyit de annyit veszekedtünk már. Volt már olyan is hogy mérgében beleütött az ajtóba és el kellett menni az orvoshoz mert annyira bedagadt neki:S Szóval voltak ilyen nagyon nagy összeveszések. Szemrehányások, indulatból szakítások. Régebben ha összevesztünk mindig olyan jó volt kibékülni vele:) De kb az utóbbi egy-két hónapban már nem érdekel ha összeveszünk vagy elkezd izélni, már nem érzem azt hogy "jajj csak béküljünk már ki" dolgot. A szex sem olyan már (nem ebben mérem, vagy ilyenek, de lássuk be hogy az is kell), régebben olyna kis tüzes volt, mára már csak olyan kis unott vagy nem is tudom hogy mondjam. Én úgy érzem hogy ez a sok veszekedés bennem megölt mindent, vagyis a szerelmet. Persze, tudom mindenhez két ember kell, meg abban is tisztában vagyok hogy én is hibás vagyok a veszekedésekben, ez tény. De már belefáradtam ebbe a kapcsolatba, abba hogy idegeskedjek rajta, abba hogy sírjak, abba hogy ne legyen időm tanulni (nem..nem fontosabb a tanulás csak azért mégis függ tőle a jövőm). Azt meg unom hogy kb már egy éve nem voltam discoba. Nem vagyok egy disco ribanc vagy ilyesmi, de olykor olykor jó elmenni egy nagyot táncolni a barátnőkkel.És mivel a barátom nagyon nem szereti az ilyen zenéket ezért én sem mentem mert később visszakaptam volna (pl: "nekem te fontosabb vagy, mintsem hogy elmenjek a haverokkal kocsmázni", vagy hasonlók). Én úgy érzem vége, már nincs az a nagy szerelem, és ha "újra kezdenénk" annak sem lenne semmi értelme, mert újból jönnének ezek a dolgok és hát...már nem is akarom annyira. Tegnap beszéltünk msnen (mivel én beteg vagyok és nem mehetek suliba) erről a dologról és arra jutottunk hogy pénteken megbeszéljük a dolgokat. Ma meg holnap nem beszélünk msnen , hogy legyen időm átgondolni a dolgokat. A baj az, hogy nem tudom hogy tudok e vele szakítani. Mármint ha látom meg minden, és elmondom neki ezeket akkor tudom hogy látni fogom rajta hogy mennyire szomorú és hogy mennyire sajnálja az egészet, és félek hogy leszek olyan buta hogy megint adok neki egy esélyt...ezt a megszokást nehéz elengedni. Tudom hogy utána sokat gondolnék rá, de azt is tudom hogy az idő minden sebet begyógyít (vagy ha nem is teljesen legalább enyhíti). Nekem ő az első komoly barátom, vele vesztettem el meg ilyenek, meg az a sok emlék. Fáj hogy vége már annak ami kettőnk között volt, de a szívemnek nem parancsolhatok. 18 éves lány vagyok, előttem az egész élet, nem akarok ilyen fiatalon sírni, és bánatos lenni. Igazából arra lennék kíváncsi, hogy aki hasonló cipőben jár/járt, hogy élte meg a szakítást? Kérlek adjatok tanácsot és valami bíztatót. Előre is köszönöm nektek.