Miért szeretünk olyat akivel nem biztos hogy boldogok tudunk lenni?

Nem tudom pontosan idézni, de van erre egy idézet:

-- ha a másik nem úgy szeret, ahogy te szeretnéd, hogy szeressen, az még nem azt jelenti, hogy nem szeret szíve minden szeretetével --

Nem értem, sok ember szerint miért kell a szerelemnek feltétlenül boldogsággal járnia. Ez két külön dolog, csak nagyon jó, ha "összejön" mindkettő. Én voltam olyan emberrel, akibe nagyon szerelmes voltam, de mégsem voltam vele boldog, pedig tudtam, hogy ő is szeret. És volt akibe nem voltam szerelmes, inkább valami erős barátság volt a miénk, ennek ellenére sokkal boldogabb voltam vele, mint az előzővel.

A másik, hogy szerintem sok ember eleve elképzeli, hogy hogyan, milyen körülmények között kell neki boldognak lennie, és pont ezt várja a másiktól, és ha a párja nem így viselkedik (nem azt mondom hogy rosszul, csak nem így), akkor rögtön csalódik benne. Azt hiszem, ránk, nőkre elég jellemző sajnos az is, hogy csak beleképzelünk jó tulajdonságokat a szerelmünkbe, ahelyett, hogy az orrunk előtt lévő igazságot látnánk meg, és kiakadunk, ha mégsem azt kaptuk, amit akartunk. Sokszor a másikat hibáztatjuk, pedig csak mi csuktuk be a szemünket. Pedig egy "valódi" ember, hibákkal együtt szerintem sokkal érdekesebb, és nagyobb kihívás, mint egy tökéletes.

Általában igaz szerintem az is, hogy minél kevesebb elvárásod van valakivel szemben, annál boldogabb tudsz lenni vele. (Persze, nem az elvárások teljes megszüntetésére értem ezt, de ha jobban belegondolunk, elég sok felesleges, önző elvárásunk van másokkal szemben)

20/L