Van itt, akinek 20 éves korára még nem volt igazi párkapcsolata?

Én egy párszor már letudtam magamban, hogy ebben a kérdésben nem foglalkozom mások véleményével. De mindig előjön bennem hogy csalódást okozok a családomnak, hiszen ebben korban már saját családja szokott lenni az embernek.

A szüleim már fel sem hozzák, nagyim szokott piszkálni hogy miért nem találok már egy "jóravaló" lányt magamnak.

Sajnos eddig nekem sem volt szerencsém párkapcsolatok terén. Eddig az összes lánynak/nőnek akinél vettem a bátorságot hogy bepróbálkozzak nem igazán jöttem be.Pedig megpróbálok barátságos, közvetlen, udvarias, vicces stb. lenni. Én igaz kissé mackós vagyok, de arányos a testalkatom és állítólag az arcom is rendben van. Talán egyszer mellém sodor a sors valakit... 26/f

Valahogy én sem találom az igazit. Eddig akármikor próbálkoztam, kudarcba fulladt.

Volt pár távkapcsolatom: szerintem nem kapcsolat az olyan, ahol az ember odáig van a másikért, de ha találkozásra kerül a sor, mindig meghátrál. Nekem így is jó volt, mert ha máshogyan nem is, de legalább telefonon hallhattam, hogy "szeretlek".

Suliban egy lánynak sem kellettem. Nem kizárólag a szép lányok társaságát kerestem, de akkor sem jött össze.

Társkereső oldalakon vagy chat oldalakon többnyire a lehető legmesszebb lévőket találtam meg, akikkel maximum telefonon vagy levélben lehetett érintkezni. Ha közelit találtam, az csak szórakozott velem, de volt aki az első randi után kijelentette (msnen), hogy "te egy nagyon aranyos és kedves srác vagy, de a barátságnál többet nem tudok elképzelni veled".

Főiskolán sem igazán volt szerencsém a nőkkel, többnyire mindig kifogtam azt, akinek van valalkije (annak ellenére is vele volt, hogy nem szerette).

Lemegyek egy szórakozóhelyre, tele van 14-16 évesekkel, azok meg még "tejszagúak".

Most 28 év után már egyre kevésbé van hitem abban, hogy én valakinek kellhetek. Szinte kedvem sincs próbálkozni, mert úgyis tudom mi a válasz.

Pedig sokak szerint nem vagyok csúnya és nem is vagyok válogatós, pusztán egy a kitételem, ne legyen kövér a lány.

A szülők fel-felhozzák a témát, a barátok akik igazán ismernek nem húznak ezzel és ha nem muszáj nem is dicsekedem senkinek az életemmel.

Igazi nem feltétlenül létezik..Igazi-nak azt az embert találja az ember akivel kölcsönösen jó érzik magukat.

És ehhez bizony kell egy boldog létálapót is.

Ha a gondolkodásunk már eleve destruktív akkor folyamatosan előidézzük magunknak a negatívizást, és tehetetlenség valótlan képzetét..

Szóval ezen érdemes változtatni, tapasztalatból mondom.

Nézzük meg magunkat külső szemlélőként..Mi érzünk? Milyennek találjuk magunkat?

Tegyük magunkat saját magunk számára értékesebbé.

Sok sikert mindenkinek.

Nekem egyáltalán nem volt még. Eddig így hozta az élet,

17 éves koromban kezdett nagyon frusztrálni,és szégyelltem.

Azóta történt pár dolog az életemben,ami szintén megnehezíti a dolgomat,de olyan jellemváltozáson mentem keresztül,hogy tudjam ezt kezelni.

A családban elfogadják,nem is kérdeznek róla,pontosan azért

mert tudják nem azért nincs mert nem vagyok normális,vagy

félek ettől.

Baráti társaságban, egyszer kell hogy megtudják. Ugyanis

velük tartom a kapcsolatot,és így ezen egyszer lehet meglepődni...

Haveri körökben,és új társaságban,aki erre kíváncsi egyből,nincs vele bajom, csak nem hiszem hogy szót fogunk érteni egyből,meg kell hogy ismerjen,és így megérti.

Nekem nem ekörül való görcsölésen forog az életem.

Szerintem túl van beszélve,meg nagyítva ez az egész

párkapcsolat.

Nekem volt egy nagyon jó barátságom. Rájöttem mire tanított meg. A legfontosabbra.Én úgy hiszem amelyik emberi kapcsolatnak a barátság az alapja,tehát az beszélgetés is ilyenek, arra nagyon jól lehet építeni.

Elég mélyek,és tartósabbak,és őszintébbek...

Nekem nem megy sajnos az,hogy valakivel elkezdjek járni,

és várjam hátha beleszeretek. Én ilyen vagyok,más meg olyan.

Ne félj,mert egy nap nagyon sok minden történhet,és változhat. Hidd el. Akkor amikor nem számítasz rá.

szép napot :)