Boldog kapcsolatban élek, de egy plátói szerelem a múltból bezavar. Hogy tudnám őt figyelmen kívül hagyni?

Úgy kezdődött, hogy 7 évesen egy osztályba kerültünk. Tisztán emlékszem, hogy én már elsőben kinéztem magamnak, hogy milyen aranyos fiú, és örültem, ha egy játékban egy csapatba kerültem vele. Harmadik osztályban új angoltanárnőt kaptunk, aki maradt egészen 8.-ig - és az angolcsoportunkban ugyanaz volt az ülésrend 6 éven át. Hát, nem tudom milyen megfontolásból, de én 3. év elején a fiú mellé kerültem, és mellette is ültem minden angolórán 6 éven keresztül. Ahogy kamaszodtam, persze már nem az aranyos kisfiút és a jó játszótársat láttam benne, hanem egy egyre helyesebbé váló, jófej, kedves srácot, akiért egyre inkább elkezdtem bolondulni.

Egy baj volt: hihetetlenül félénk voltam akkoriban, kizárt volt, hogy akár csak egy kicsit is kezdeményezzek, vagy elmondjam neki hogy kedvelem. Nem voltunk rossz viszonyban, angolórákon sokat hülyültünk, nevettünk, meg néha máskor is szünetekben, de amúgy semmi egyéb. Éveken át minden nap róla álmodoztam, tanórákon őt figyeltem; egyszer kaptam tőle valami firkát, amit órán szórakozásból rajzolt, azt elraktam itthon egy kis dobozkába és őrizgettem... (még ma is megvan szerintem :D). Senkinek nem vallottam be, hogy tetszik. Senki nem tudta.

14-15 évesek lettünk, jött a középiskola. Fájt a szívem a ballagáson, főleg a fiú miatt. Soha többet nem ülhetek mellette... de még nem volt veszve minden, ugyanabba a gimibe vettek fel minket, igaz, más osztályba. Az ő osztályuk évekig a miénk mellett volt, így szinte naponta láttam őt - tovább tartott ugyanez az álmodozás, ugyanaz a fura, de kellemes, mégis reménytelen érzés, mikor rámköszönt. Kilencedikben még próbálkoztam kicsit, néha együtt mentünk hazafelé busszal, egymás mellé ültünk, beszélgetni próbáltunk, de akadozott. Nem érdekeltem őt.

17 éves korunkban barátnője lett, olyan érzés volt mintha pofonvágtak volna. Ismeretlenül is utáltam a csajt, tipikus lányos hisztit folytattam magammal belülről (kívülről semmit nem mutattam, továbbra sem tudta senki, hogy érdekel engem a srác). Majd lenyugodtam, de továbbra is vágyakoztam a fiú után, ugyanígy némán, észrevétlenül, egészen ballagásig.

Az ország két különböző pontjára mentünk továbbtanulni. Sírtam a ballagáson, mint sokan mások, de én nem az osztályt és a sulit sirattam, hanem hogy 7 éves koromtól fogva szinte minden iskolai napon láttam a "szerelmemet", és ennek mostantól vége.

Most 21 éves vagyok. A ballagás óta nem láttam - és bár nyilván nem felejtettem el, abszolút nem fantáziáltam róla 2 évig, miután nem találkozunk naponta. Nem éreztem iránta semmi egyebet, mint egy kellemetlen, kicsit vicces emléket a gyerekkoromból - de azt is csak akkor, ha megláttam róla egy képet, mert amúgy nem nagyon gondoltam rá. Amúgyis megváltozott az évek során, ha mondjuk 17-18 évesen ismertem meg, nem hiszem hogy túl szimpatikus lett volna. Meglepően könnyen túltettem magam rajta.

Fél éve van barátom, nagyon szeretem, teljesen harmonikus a kapcsolatunk. Pár hónapja azonban a baráti társaságunk egyik szokásos találkozóján feltűnt a régi fiú... Ebben az évben átiratkozott egy pesti egyetemre (mint én), és bekerült a tágabb baráti körünkbe(ami nem nehéz, mert jórészt a szülővárosunkból Pestre került régi ismerősök alkotják). Pár hete minden héten látom a srácot. Csak köszönünk egymásnak, de én végig őt figyelem és fura érzések kavarognak bennem. Nagyon haragszom magamra ezért, mert ott a barátom, nem szabad, hogy bármi belekavarjon a kapcsolatba. Főleg, hogy a régi srác soha nem érzett irántam semmit, most sem, és barátnője is van.

És mégis, ha meglátom, majd kiugrik a szívem az izgalomtól, ugyanaz a zavar lesz urrá rajtam, mint éveken át, és utána egész nap rá gondolok.

Mit tehetnék, hogy végre túllépjek ezen az egészen? Nem vagyok belé szerelmes, a barátomat szeretem, semmi nem volt és nem is lesz köztünk, és mégis... mégis ilyen hatással van rám... és ez nagyon kellemetlen.