Egy borderline problémás is ugyanúgy tönkre tudja tenni mentálisan a párját és legyalulni az önbecsülését mint egy nárcisztikus? Ugyanannyira toxikusak és a kapcsolataik is?

Hogy a fenébe ne?!

Olvass utána és rájössz hogy mennyire toxikusan mukodnek egy párkapcsolatban. Volt bpd-s parom. Soha többé

Úgyis le fognak pontozni, mert vannak emberek, akiknek a gyűlölet és a szűklátókörűség sokkal fontosabb, mint a kicsit árnyaltabb kép, de nem érdekel, akkor is leírom a saját élményem és tudásom.

Először is: Egy pszichológus vélelmezte, hogy borderline személyiségfelépítésem van, és magam is tudom, hogy igaz, rajta vagyok a borderline spektrumon - ugyanis ez egy spektrum, nem egy szigorú van/nincs dolog.

Másik két szakember viszont nem adott ilyesmi diagnózist, de más komolyat sem (csak olyanokat, hogy ptsd, pánikbetegség és társai).

A legfontosabb dolog az, hogy nincs két egyforma borderline, és nem csak ebből áll egy embernek a lénye. Van millió más tulajdonsága, esetleg értéke is.

Szintén fontos az, hogy minden azon múlik, hogy mennyi önreflexiója van, és mennyire hajlandó a változásra, mennyire ismeri fel, hogy segítséget kell kérnie.

Azt aláírom, hogy senkinek nem kötelessége egy kapcsolaton belül megpróbálni "megmenteni" egy akármilyen okból minősíthetetlen viselkedésű embert.

Viszont az is igaz, hogy ha valaki megkapta egyszer ezt a diagnózist és ezt vállalja is, és mindenki azonnal zéro kontakt, menekül, elítéli, hátat fordít, akkor az illető csak még jobban izolálódik, még kevesebb tere marad a fejlődésre (mert hiába az önfejlesztés és a terápia, ha soha nem ültetheti a gyakorlatba párkapcsolatban, pedig vágyik a szeretetre és a kötelékre), és nagyon lesüllyedhet a magányba.

A saját esetemről annyit mondok, hogy én soha nem voltam párkapcsolatban agresszív (sőt, belefutottam hamar olyanba, aki velem volt agresszív és fizikailag és lelkileg is bántalmazó), sem önimádó (a legtöbb borderline pont, hogy egyenesen gyűlöli saját magát). Empatikusnak mindig empatikus voltam, nagyon sokat próbáltam segíteni is másokon. A legtöbb borderline-nak az affektív empátiája túlfejlett, míg a kognitív empátiája gyengébb.

Soha nem konflabuláltam.

Ha nem ismernék logikus gondolkodást, tervezést, akkor már nem élnék. Annyi brutál traumán és szélsőségen mentem keresztül, hogy ha ezeket nem gyakoroltam volna, akkor hamar a híd alá kerültem volna, majd a sírba.

Az sem igaz, hogy a hűséget hírből sem ismerném. Én nem csaltam meg senkit, ellenben engem más igen, valamint 8 éve élek már kapcsolatban.

Még a munkahelyeimet is ritkán váltom, és az is megvisel, mert még ahhoz is kötődöm, és van egyfajta hűségem.

Soha nem akartam birtokolni senkit, mivel attól is rosszul vagyok, ha engem birtokolni akarnak.

Szóval az a komment nem volt más, mint általánosítás és puszta stimatizáció, és volt is benne egyenesen fals info is.

Amikben gyengeségem volt mindig is, az az érzelmeim kezelése és az impulzuskontroll.

Iszonyatos érzelmi kitöréseim voltak, de ezek nem arra irányultak, hogy másokkal szemben legyek veszélyes és agresszív. Még akkor sem, ha feltört belőlem a harag.

Igazából a bántalmat, sértettséget fordítottam haragba és ideiglenes gyűlöletbe. A maximum a másikkal szemben az volt, hogy ilyen állpotomban mondtam olyan dolgokat már, amiket nem kellene, ezt beismerem.

A nagyobb probléma az volt, amikor elkapott a fájdalom, és képes voltam belekerülni egy olyan állapotba, amikor szinte fizikailag fájt az egész testem a lelki kíntól, minden egyes traumám egyszerre betolakodott a fejembe. Az ilyen állapotaimat áthatotta a reménytelenség, és az iszonyú mocskos önutálat. Igen, ilyenkor valóban "hasadt" voltam valamilyen szinten, mivel a végén már disszociáltam, deperszonalizálódtam, stb.

Hajlamos voltam önsértő viselkedésre, vagy meggondolatlan, veszélyes dolgokra.

Utána ezek miatt még inkább bűntudatom volt, és még jobban utáltam magam, mert mindig pontosan tudtam, hogy rossz, amit teszek és nem élhetek így.

Pontosan tudom, hogy iszonyú stressznek tettem ki a hozzám közel állókat.

Az a legelmebetegebb benne még ezek mellé, hogy ezek az állapotok nem jártak soha valami stabil depresszióval, hanem hamar lecsengtek mindig.

Egy ilyen kitörés után 1-2 napot pihentem, aztán teljesen visszarázódtam egy szokványos, normális állapotba - egészen a következő ilyenig.

Én nagyon komoly sérelmek és traumák miatt lettem olyan amilyen, teljesen lekövethető és érthető, hogyan szereztem, tanultam ilyen normálatlan működéseket.

Attól, hogy olyan vagyok, amilyen, még lehet valid a dühöm, sértettségem, relevánsak a véleményem, érzéseim - ezt rohadt nehéz volt megértenem.

Rengeteget változtam már, és ebben bizony a páromnak is része van, nagyon sokat segített az ő toleranciája, megértése, és a konstruktív javaslatai, hogy hogyan előzzük meg azt, hogy ilyen állapotokba kerüljek.

Szakember is segített.

Az idősödés, érés is segített.

Az is segített, hogy bejöttek sorozatosan az életembe olyan nehézségek, amikor nem foglalkozhattam állandóan magammal, hanem kőkeményen ott kellett lennem másnak. Mondjuk ez nem a legszebb módja a változásnak, nem kívánom senkinek, de tény, hogy nagyon sokat lendített a személyiségemen, mivel egyfelől ugyan traumatizáltak ezek a dolgok, másfelől viszont az, ahogy gondját viseltem másnak és mellette álltam minden erőmmel, egy olyan dolog, amiből tudok táplálkozni, hogy értékesnek tudjam érezni saját magam, ne pedig egy felesleges koloncnak.

Szóval, mostanra egy olyan életet élek, hogy senkinek nem jutna eszébe, hogy diagnosztizáltak engem ilyesmivel.

Persze nem vagyok tökéletes, és örökre valamilyen szinten sérült maradok. Nagyon érzelmes, érzékeny vagyok még mindig, de már elmondhatom magamról, hogy tudok funkcionálni, szerető társ vagyok, és én is érdemlek szeretetet.

Nem mondom, hogy minden eset olyan, mint az enyém, és még egyszer mondom azt is, hogy kártékony, bántalmazó embereket nem kell terézanyuként simogatni, hogy hátha megváltozik, mikor semmi szándéka nincsen rá.

De mindenkit lehordani se szép, akinek ilyen problémája volt vagy van.

Mi is emberek vagyunk, mindannyiunk másmilyen, és rohadtul tud bántani a határtalan ítélkezés és lenézés.