Valóban váló / szakító ok a gyerek vállalása ?

Nekem az a barátnőm válik most gyerek után, akinel eleve borítékolható volt…

- Tehát a rossz társ választás szerintem a túlnyomó részük.

- Aztán vannak akik butaságból azt várjak h a gyerek majd megjavítja a xar kapcsolatukat (nem fogja)

- vagy az egyik nagyon akarja már, a másik nem, csak belemegy. Ez is szép lassan kinyírhatja a kapcsolatot hosszútávon.

Semmi probléma nincs olyan kapcsolatban, ahol tényleg ismerik már egymást a felek, megvan a biztos alap közöttük és nem csak azért akar szülni a nő, mert a barátnők is szülnek már és neki is “itt az ideje”.. van ilyen ismerősöm, 1 éve csak panaszkodik a pasijára h mi nem jó… de azért közben szeretne “előrébb lépni”. Hat valahogy jobb is, ha nem mostanában lesz gyerek ott meg hasonlók…

Az ilyen történeteket elnézve egyáltalán nem csodálom, hogy ennyi a válás, néhány emberek egyszerűen nem gondolkodik, vagy félelemből dönt. (Majd megbánja)

Nálunk is dettó ugyanez a "statisztika" a baráti, ismerősi körben. Egy részük megidealizálta a gyerekvállalást, mondván jaj az milyen szép és jó és csuda boldogság, aztán rájöttek hogy a nagy francokat. A gyerek születése után megállás nélkül ment a panaszkodás, hogy nem gondolták h ez ilyen nehéz és kimerítő, milyen fáradtak, megint nem aludtak, megint beteg a gyerek, megint fáj a hasa/jön a foga stb. Aztán ahogy kicsit nőttek, jött a dackorszak, akkor meg azon ment a panasz, hogy nem fogad szót, rosszalkodik, hisztizik, egy percre nem lehet szem elől téveszteni ésatöbbi. Természetesen időközben erre a rengeteg stresszre és idegeskedésre ráment a kapcsolat is és a többség mára már elvált.

Egy másik felük viszont eleve szar kapcsolatba vállalt gyereket, pl mindkét fél össze-visszacsalta egymást, már vagy 5x szakítottak, de azért kell a gyerek, mert hát az tök jó lesz meg majd biztos megjavul tőle a kapcsolat.

Hát nem javult meg.

3 vagyok

Plusz egy ok: olyannak se szülnék, ahol a férfi nem kívánja kivenni a saját részét a dolgokból, és minden teher a nőre hárul. - viszont ezt is fel lehet jól mérni már előre, pl egyuttlakásnál, és kommunikációval.

Az én férjem már most be van zsongva, és a terhesség alatt is odateszi magát, leveszi a terhet amit csak lehet.

Most vagyunk éppen abban a helyzetben, hogy voltak hormonok, elhidegülés, a kapcsolat leépülése, veszekedések, túlhajszoltság, bizalmatlanság, bár a mi helyzetünk extrém, mert egyrészt veszélyeztetett terhesség is volt, másrészt egy potenciálisan halálos csontvelőbetegséggel született a gyerekünk, így érthető módon ő volt a központban, nem tudtunk a kapcsolattal olyan formán foglalkozni ebben az időszakban. Talán most érünk már a 9 hónapos + 1.5 éves kálváriánk végére, fáradtan és megtörten, nyilván érthető lenne, ha válni akarnánk, mert egyikünk sem erre szerződött. Mindazonáltal együtt csináltuk ezt végig, amennyire lehet, tisztán látjuk a helyzetünket és meg akarjuk javítani, mert család szeretnénk lenni és láttuk, megtapasztaltuk a potenciált, hogy milyen jó a kapcsolatunk, ha van tere kibontakozni.

Nem tudom biztosra, hogy mi lesz velünk, de abból indulok ki, hogy ennél kevesebbért is válnak emberek, de mi ebben a helyzetben is kitartottunk egymás mellett, akkor jó esélyeink vannak a jövőre nézve.

Szerintem azért válnak annyian, mert hamis elvárásaik vannak a házassággal meg úgy általában az élettel kapcsolatban. Gyakran önismeret és forgatókönyv nélkül vágnak bele...nem csak a házasságba, hanem az életbe úgy általában. Mintha úgy lennénk vele, hogy ha elvetünk egy magot, öntözzük, gondozzuk, stb, akkor aratás is lesz. Sajnos nem, mert lehet jég, ár, betegség, szárazság stb és ez nem rajtunk múlik. Egy valami garantált csak. Ha nem vetsz, nem aratsz. Persze, rá lehet vágni erre, hogy akkor hiába való és talán igaz is. Viszont mi a búbánat értelme van így az életnek, ha nem az, hogy legalább megpróbáljuk jobbá tenni a nehézségek dacára a magunk és azok számára, akik utánunk jönnek?

A pasasok jó része nem akar inkább gyereket. Inkább csak belemennek, ha anyuci nagyon erősen akarja, aztán ha rá unnak a családi életre, simán lelépnek. A gyereket meg lazán ráhagyják anyura. Fizetik a lfsz összegű gyt-t (már amelyik fizeti), aztán élik világukat. Ezért sem nagy cucc nekik felelőtlen döntést hozni, tisztában vannak vele, hogy egyszerűen ki tudnak szállni belőle ha úgy gondolják. Az a pár forint csak kevés esetben teszi őket majd padlóra.

Aztán van olyan is köztük, aki úgy gondolja, hogy ő is akarja, de aztán pofán csapja a valóság, hogy nem így képzelte.Közben megismeri Gizit is, aki hajlandó mindennap széttenni, mert nem strapálja le egy gyerek kizárólagos gondozása. Ekkor szintén felhúzza a nyúlcipőt. Csak nagyon kevés esetben lehet látni, hogy a gyerek a továbbiakban is érdekli őket. És tényleg résztvesznek a nevelésében, gondozásában.

Ezek csak némi példa, hogy miért van ennyi egyedülálló anya. Van még pár variáció. Nők is hagynak ott családot, mert mégsem akarnak kínlódni a saját kölykükkel(pedig előtte hogy viszketett a méhük a gyerekre, napi 18 teszt, hogy megvan-e már a két csík), vagy jött a dalia, aztán mellette jobb lesz az élet szerintük.

Vannak eleve szar kapcsolatok is, amikor a gyerekben látják a gyógyszert. Nem szokott hatásos lenni, de ugye muszáj kipróbálni, "mert a remény hal meg utoljára". Aztán meg tátognak a pofára esés miatt.

Aztán van, hogy apuci felcsinálja Marist is, az meg a naiv reménybe menekülve vállalja a gyereket, hátha egyszer otthagyja az asszonyt érte. Lesz belőle a szerető egyedül neveli a közös pulyát. De tényleg annyiféle eset van, hogy hosszú lenne mindet leírni.

Sokan nem veszik tudomásul, hogy egy gyermek érkezése nem habos-babos csoda csupán, hanem bizony brutális krízis egy kapcsolatban. Elég csak belegondolni. Gyakorlatilag a szülés pillanatától az igényeink megszűnnek létezni egy időre. Újra kell szervezni az életünket, felépíteni a szülői szerepeket, megtalálni ki miben tudja segíteni a másikat, hogyan tudnak csapatjátékosokká válni, kialvatlanok, fáradtak és mindezek mellett még egymással is foglalkozni kellene. Erre senki és semmi nem tanít meg és igazán pofáncsapó élmény tud lenni egy stabil kapcsolatban is. Hiába voltunk együtt 7 éve, amikor megérkezett a kislányunk és ismertem, láttam már a férjemet mindenhogy, fogalmam sem volt, hogy ez a fajta felelősség nehezen fogja érinteni. Pl. nemet mondani a hisztis gyerekének, lefogni és kiszívni az orrát az ordító lányának és stb.

Én sem gondoltam, hogy ennyire megfog viselni az itthon lét, vagy az, ha 16-odszor is kelek egy éjszaka és nyilván kin csattan a nyűgünk? A házastársunkon. Ezekben a helyzetekben nem láttuk egymást a 7 év alatt és biza nagyon is látszik, hogy min tud félremenni a dolog, mert ha nem kommunikálunk, nem tudjuk egymást kezelni, nem foglalkozunk egymás igényeivel, akkor meg is ette a fene. De megjegyzem általában arra van az embernek a legutolsó energiája már, hogy egy hosszú nap végén még mondjuk átbeszéljenek egy napi konfliktust is. Nagyon nehéz ezen a krízisen átlépni és sokaknak nem sikerül.