Hogyan lehet ebből kikeveredni?

Összevesztünk a férjemmel. Dióhéjban: az ő nagyon rosszul megválasztott szavai durván a szívembe gázoltak, és bár megmagyarázta, hogy nem úgy értette, ahogy bárki értette volna (elfogadom, az ő agya eléggé máshogy van bedrótozva, mint az átlag embereké), jólesett volna, ha annyit mond, hogy "sajnálom, hogy megbántottalak". Ennyi. Nem várok Canossa-járást, csak hogy ismerje el az én érzéseimet is.

Hát nem hajlandó bocsánatot kérni, mert hogyaszongya "ne kényszerítsem színlelésre", különben is nekem "hormonjaim vannak" (terhes vagyok és pont ezzel kapcsolatban bántott meg nagyon). Szóval az ő olvasata: egy elhibázott kifejezést a hormongőzös felesége félremagyarázott, túlgondolt és túlreagált, de ő mossa kezeit.

Szóval patthelyzet. Mindkettőnknek meggyőződése, hogy a másik megy rossz irányba az autópályán...

Ráadásul tegnap éjjel még rátett egy lapáttal: a gyerekünk éjjel (amikor én már aludtam, a férjem meg még játszott a gépén), sírt, hogy pisilnie kell. Elég nagy már, de félálomban sokszor nem jut eszébe, hogy elinduljon vécére, csak ül az ágyban és ordít. Ha ilyenkor szólunk neki, hogy indulás, szépen pisil egyedül. Szóval én lent aludtam, férjem meg a gyerekszobával szomszédos szobában gépezett, mégis nekem kellett felcaplatnom az üvöltő gyerekhez, mert az apja nem volt képes megemelni a seggét vagy legalább csak átszólni neki, hogy menjen ki. Merhogy ilyen nagy gyereknek ne kelljen már segíteni. Én meg majd a dögalacsony vérnyomásommal elájulok az ágyból kiugorva, vagy pucolhatom a pisis matracot.

11 éve vagyunk együtt, volt már nem kevés mosolyszünettel végződő összezördülés ez idő alatt, és valahogy mindig úgy alakult, hogy én kezdeményeztem a békülést. (Én rosszabbul viselem a békétlenséget meg a "csenddel verést", teljesen felemészt, zsarolható is vagyok vele.) De most nem bírok odamenni pitizni. Többnyire ha lemegy a gőz az agyamról, meg tudom érteni az ő álláspontját, bocsánatot tudok kérni a saját hülyeségeimért és tudunk kommunikálni, de most már vagy egy hete forgatom magamban a dolgokat, és folyton úgy látom, hogy az én vétkem messze eltörpül az övé mellett, a seb pedig, amit okozott, nem gyógyul.

Az a fura, hogy "amúgy" nagyon jó ember, okos, kedves, gyengéd, különleges módon intelligens, lovagias, nem véletlenül vagyok vele, szeretem és tisztelem. Nem ezt vártam volna tőle. Az egója nem kicsi, van is rá alapja, de emellett van benne jó adag alázat is. Hát most mintha csak az egója működne. (Nyilván nem teljes a jellemrajz, nem lehet egy embert vagy egy házasságot pár sorban leírni.)

Alig szólunk egymáshoz már egy hete, szenvedek tőle, amúgy is stresszes ez az időszak, nem hiányzik a plusz idegeskedés.

Ha egyikünk sem hajlandó bocsánatot kérni vélt vagy valós elcseszéseiért, akkor hogy lehet egy ilyen sz@r helyzetből kijönni?