A barátom azt mondta, hogy csak akkor jegyez el, ha dolgoztam 1 évet. Igaza van? Ebből van esély komoly kapcsolatra?

Szorongás, depresszió miatt nem tudsz dolgozni. Hmmm... Nem tudsz vagy nem akarsz? Hatalmas különbség. Régen az ilyeneket börtönbüntetéssel súlytották, mint munkakerülő. Nyilván nem fog elvenni téged mikor dolgozni nem akarsz (mert te szorongsz), együtt se éltetek, közben azt várod, hogy mindent a picsud alá rakjon. Érdekes... Miből eszel, iszol, miből fizeted a rezsit? Gondolom a szüleid támogatnak.

Sose értettem, hogy valakinek hogy megy ez, hogy semmi, csak a naplopás meg a henyélés egész nap éveken keresztül. Én tavaly május óta vagyok itthon a gyerek miatt és kezdek már beleőrülni, hogy nem dolgozhatok. Annyira, hogy tegnap jelentkeztem egyetemre egy levelezős szakra, hogy valamit csinálni kellene már, mert ez így nagyon nem jó. Legalább másfél évet a gyerek mellett tudok tanulni, aztán megyek vissza dolgozni, mellette pedig egyetem és diploma a végén. Aztán eldöntöm, hogy 4 év múlva dolgozok e abban a szakmában vagy sem. Neked hogyan megy a semmittevés??? Kíváncsi vagyok rá.

Az a baj, hogy teljesen el vagy tévelyedve. Eleve nem normális dolog olyan ember kezét megkérni, akivel együtt sem életetek még. Semmi közötök jóformán egymáshoz, még igazi kapcsolatnak sem nevezném, amiben ti vagytok, mert két, egymástól külön élő embernek soha nem lesz szüksége arra, hogy együtt kezeljenek egy konfliktust vagy oldjanak meg egy problémát. Ez így valami, aminek eddig jóformán csak a szép és gondtalan oldalát éltétek meg együtt, magyarul nem ad valós képet arról, hogy mennyire lennétek jó pár. Értelmetlen így eljegyzésről, házasságról fantáziálni.

Másrészt... Nekem is voltak komoly lelki problémáim, tudom, mennyire nehéz, tudom, mennyire bénító és veled ellentétben azt is tudom, hogy lelkileg mekkora kínzás ebből kimászni. Tényleg rengeteg munka és akarat kell hozzá. De nem takarózhatsz örökre a betegségeddel. Akinek erre jó oka van, azt gyámság alá helyezik vagy minimum kap rokkantságit. Te nem. A mentális állapotodra hivatkozva úgy viselkedni, mint egy gyerek (amit nem vagy hajlandó kezeltetni, cserébe a leírásod alapján természetesnek tekinted, hogy más éljen együtt a ténnyel, hogy te ilyen vagy és kész) egyszerűen nem fair és nem is komolyanvehető. Ha alkalmatlan vagy munkára, akkor vállald, hogy csomó más jogodtól is részben meg leszel fosztva azért cserébe, hogy más gondoskodjon rólad. Valószínűleg egy kezelhető mentális probléma esetén ez nem fog megtörténi, csak fyi. Ha ezt nem szeretnéd, akkor pedig fogadd el, hogy felnőtt ember vagy és vannak veled szemben kötelezettségek, amiket muszáj leszel teljesíteni, ha teljes értékű felnőtt életet akarsz élni. És senkit sem fog érdekelni, hogy neked épp kényelmetlen béta blokkolókat szedni vagy hetente egyszer szakemberhez járni. Más ugyanezt teszi az ízületi problémái miatt és azt is leszarja mindenki.

A környezetemben és az eddigi írások alapján is a következőket tapasztaltam:

Kétféle férfitípus létezik.

- Az egyiket nem érdekli ha a párja nullán van, segítségre szorul, egyedül nem boldogul, mert ő az aki "felemeli magához" a másikat. Tudok olyanokat akik magukhoz költöztették a párjukat, fizetik az egyetemet vagy nem kérnek pénzt rezsire. Olyat is ismerek aki munkát segített keresni a párjának. Tehát ezek az emberek támogatóak, nem zavarja őket ha nekik is hozzá kell tenni ahhoz, hogy együtt lehessenek azzal akit szeretnek.

- A másik csoportba viszont azok tartoznak akik már csak egy általuk elfogadott "kész emberrel" akarnak kapcsolatot kezdeni. Elvárásként fogalmazzák meg, hogy legyen a párjuknak munkája, fizessen mindent önállóan, ők ehhez semmit nem adnak hozzá, csak a "kész embert" fogadják el párjukként.

Ki lehetne még fejteni jobban ezeket a típusokat, de ezzel is csak azt akartam szemléltetni, hogy nem egyformák az emberek, nem egyformák az elvárások, nem egyforma a tolerancia egy-egy embertípusban.

Ezért sem mondom azt, hogy tegyük le a voksunkat bármelyik típus mellett, mert egyik sem jó vagy rossz.

Egy párkapcsolat mindig két emberen múlik. Nekik kettőjüknek mi fér bele a kapcsolatba vagy mi nem. Az egyik ember egyenrangú partnert keres, a másik képes a társát "lentről felemelni". Semmi sem csak fekete vagy fehér. Sokszínű társadalomban élünk, ki mit tolerál, kinek milyen elvárásai vannak.

A kérdező párja az egyenrangú kész partnert választaná, tehát ő nem a segítő, felkaroló típus, viszont a kérdező ezt várja el tőle. Ez az amiről el kellene beszélgetniük.

Elkezdesz dolgozni helyben, dolgozol egy évet, gyűjtesz pénzt, aztán meglátjátok. Neki az eljegyzés komoly dolog, ezért olyan nővel tervez, aki már önálló felnőtt. Ha a szüleid tartanak el, akkor még nem vagy érett a házasságra.

"Tehát ezek az emberek támogatóak, nem zavarja őket ha nekik is hozzá kell tenni ahhoz, hogy együtt lehessenek azzal akit szeretnek." Nekik is? Ebben az esetben csak ők tesznek hozzá. És a legtöbb ilyen támogató kapcsolat nem a jóságról és a másik fél segítéséről szól, hanem a másik fél megszerzéséről, megtartásáról, pl. idősebb férfi, egyetemista lány. Ezek általában nem egyenrangú kapcsolatok.

Én inkább azon lennék, hogy segítsek neki kilábalni a betegségéből. Azzal, hogy még én is stresszelem, meg gyakorlatilag belerúgok még egyet, nem segítek rajta semmit.

Nem tartom ideálisnak, ha csak az egyik fél dolgozik, főleg a jövő szempontjából, de nyilván itt nem lustaság és felelőtlenség áll mögötte, hanem egy betegség. Igen, eljegyezném.

Legeslegrosszabb esetben, ha végképp nem működik, akkor felbontanám az eljegyzést. Ez még nem házasság, ahonnan már nem lehet "nyom nélkül" kihátrálni.

Ez az 1 éves előírás meg annyira bürokratikusnak hat...