Depressziòs a pàrom, nem fogad el segítseget. Azt mondja befejezi. Mit tehetnèk?

Jogi pálya érettségivel????? Az olyan mint egy mérnök érettségivel diploma nélkül

A volt férjem is vagy egy évig öngyilkossággal fenyegetett, el-eltűnt. Nála is ennyi idősen és munkahelyváltással kezdődött a depresszió vagy inkább kapuzárási pánik, mert addig nagyon szerette, amit csinált, és neki sem voltak barátai. Először azt hittem, a sok túlóra miatt van és hogy kipihenje magát és egyre jobban kiszolgáltam. De én voltam az irigyelt gonosz, akinek minden sikerül és úgyis mindent kibír két gyerekkel egyedül. (Mellesleg ugyanannyit kerestünk, nem álltunk rosszul se, tehát nem én löktem a túlórákba, amikre nem volt szükségünk, de ez meg inkább bántotta az egóját.) Hiába kértem, váltson, sőt több sulit is elkezdett, ahol mindig reméltem, lesznek végre barátai. Nem találta a helyét. Állandóan sajnálni kellett, mert nem érte el a saját mércéit és folyton a sikertelenséggel határozta meg magát, miközben ott volt családapaként, akit szeretnek és bőven lett volna mire büszkének lennie, de csak egyre haszontalanabbnak érezte magát. De persze pszichológushoz vagy párterápiára nem, mert az ciki meg kamu és pénzlehúzás. És én ott álltam, hogy ha azt hiszem, támogatom, akkor neki az még több elvárás. Szóval az is baj ha van rajtam sapka és az is ha nincs, és sehogy sem tudom úgy szeretni, ahogy az neki szeretetet jelentsen. Azt meg végképp nem értettem, mi változott, hova lett, aki volt és a nagy önsajnálatában én mivé lettem, mi ez az új kép benne rólam. Olyan szerepben voltam, mint egy irigyelt kőszívű bálvány neki, akihez hol imádkozik, hol szidja. Állandóan bizonygatnom kellett, hogy szeretem, de sosem hitt nekem. Azért ment el, hogy fussak utána. Azért rúgott belém, hogy annak ellenére is megöleljem. Mint egy hisztis kamasz. Folytonos játszma volt. Aztán megcsalt és kiraktam. Azóta is meg van sértődve és én tényleg sajnálom őt, mert sokat veszített. De a gyerekeinket jobban, hogy ezt végignézték. Fogalmam sincs, mit lehet tenni, én próbáltam lágyan, próbáltam keményen... hisz vagy 20 évet lehúztunk és nem hittem, hogy mivé lehet... de nem lehet egy majdnem 100 kilós felnőtt embert lekötözni és kihívni hozzá egy pszichológust vagy helyette munkahelyet váltani. Ha tényleg öngyilkos lett volna, na akkor aztán irdatlanul haragudtam volna, hogy ezt hagyja örökségül. Most olyan két éve élünk külön, már nem ír nekem szerelmes verseket a nőjétől, és talán kezd rendbe jönni. De elég tipikus játszmamaradvány, hogy most is ha kéthetente gyerekátadásnál megkérdezem, hogy van, csak rávágja, hogy miért akarnám tudni, engem úgysem érdekel, mert sosem kérdezem. Áááá. (Ja és most ezt leírva jut eszembe ő a nagy szenvedő önostorozó szerelemben ez alatt a majd 4 évnyi agónia alatt egyszer sem kérdezte meg, velem mi van, csak annyi érdekelte belőlem, hogy még birtokol-e.) Azóta azért rájöttem, vannak normális férfiak...

A jogi végzettségét nem vehetik el, ha szabályosan szerezte. Lehet, hogy valahol jogi asszisztensi pozícióban elhelyezkedhetne?

Az engedélyét vonták be, nem a végzettséget. A végzettséggel nem tudná más irányba mozgolódni, anno édesanyám jogászként több szakterületen is dolgozott.

Igen milyen bűncselekményt követett el

Mi történt azóta?

A mentő igenis kijön, ha akut öngyilkossági krízis áll fenn! Hívd ki nyugodtan! És mindenképp kéne neki terápia, legalább a gyerekkel érvelve próbáld meggyőzni! Kitartást, tudom, hogy nehéz...