Mennyire érezted élesnek azt a határt, amikor a szerelmed átcsapott szeretetbe/megszokásba? Vagy nem is vetted észre?

Szerintem csak emiatt hülyeség volt szakítani, egy szerelem se fog örökké tartani. De ez csak magánvélemény.

A kérdésre válaszolva nem tudom, mert sose éreztem hatalmas mindent elsöprő szerelmet a barátom iránt, hanem inkább valami olyasmi egyveleget, hogy szeretem, jól érezzük magunkat együtt, eddig egy barátommal se éreztem ilyen meghitt kapcsolatot, egyszemélyben a legjobb barátom is, szexuálisan is vonzzuk egymást, meg még sokminden - mégis amikor tényleg igazán szerelmes voltam valakibe az más volt, és az szívás volt, nem vágyom rá hogy még egyszer bárki iránt úgy érezzek. Persze lehet, hogy az a szerelem egy beteges válfaja volt, és ez egy egészségesebb szerelmecske, mindenestre akármi is ez, nekem megfelel :)

nekem nagyon hasonló, mint a 2. válaszolónak. Nem volt ez nagy szerelem sosem, csak kis lángolás. Amikor életemben szerelmes voltam, az nekem sem volt jó, és nem is vágyom rá újra. Olyankor meghülyül az ember, nem is a valóságban él, egy képzelt dolog az egész, egy lufi ami majd kidurran... (persze ez csak az én véleményem, ne essetek nekem.) A mostani kapcsolatomban én is 3 év után vettem észre, hogy kezd megszokássá válni, kezd elveszni a varázs, de már lassan 5 éve együtt vagyunk. Nem bánom, nagyon szeretem, jól kiegészítjük egymást, igazi társ.

27F

Hát, nálam igaz a fordítottja volt, de szerintem nincs olyan hű de nagy különbség. Megismertem a lányt, úgy tekintettem rá, mint legjobb barátomra, majd pár hónap múlva észrevettem, hogy csak Ő jár a fejemben, milyen jó lenne megcsókolni stb... nem volt olyan éles váltás.

19/F