Hogy jöttetek rá, hogy bántalmazó kapcsolatban èltek?

Passzív-agresszív módon, érzelmi zsarolással, kritizálással, játszmázással, háromszögezéssel.

Csak utólag ismertem fel, miután kiléptem belőle. Addig teljes nyugodtságban éltem a tudattal, hogy egy hősszerelmes filmben vagyok. Hogy ugyan vannak problémáink, de ilyen az igazi szerelem, hogy ő soha nem enged el engem/vagy ha mégis, akkor hamar visszatér hozzám.

Hát, azóta felébredtem a több éves álomból és nem volt jó a szembesülés.

Úgy léptem ki, hogy elvágtam minden lehetséges kommunikációs sávot. Persze ennek ellenére még megoldotta/megoldja, hogy néha - néha azért felbukkanjon/zaklasson.

A motiváló erő a kilépéshez egy 3.fél volt. És nem, nem nekem, hanem neki... Akkor mondtam azt, hogy ezt már tényleg nem tűröm, arra van az ajtó....

Belül meghaltam azóta vagy 100x, de ezt kellett tennem. Sőt, már sokkal hamarabb lépnem kellett volna, míg nem fajultak idáig a dolgok. Legalább azt a traumát megspórolhattam volna magamnak, hogy átb.szott és megcsalni készült.

Én csak utólag sajnos, mert nem voltam túl edukált ebben a témában és persze a problémáim elvakítottak. Eldobott mint egy rongyot, ami akkor nagyon fájt, de én sem sejtettem még hogy a legnagyobb szívességet tette.

Pár hét eltelt és ahogy feljöttek az emlékek, elkezdett leesni egyre több helyzetben hogy nem viselkedett normálisan, én pedig nem normálisan benne maradtam így is. Elkezdtem utána keresni konkrét szituációknak a neten, amik durvábbak voltak vagy nagyon nem értettem mi történik és egyre több olyan topikot találtam, ahol hasonlóságok voltak, akár pontosan ugyanaz történt mint nálunk.

Egyre inkább kirajzolódott miről volt szó, emellett egy barátom is hatalmas segítségemre volt, aki abban az állapotomban csoda hogy bírta mellettem és amit lehetett, átbeszéltünk. Elkezdtem ezekről könyveket olvasni, még több beszámolót, még több cikket, még több élményeket és újra jöttek a hasonlóságok, akár pontosan ugyanaz ami nálunk volt. Végül szakemberhez mentem és vele átbeszélve alakult ki a végső kép, ha nem is mondhatom 100%-ra persze, hisz nem volt diagnosztizálva az illető.

Ez egy fontos felismerés volt, de még fontosabb a miértekre való válasz magammal kapcsolatban, azaz miért maradtam benne, miért engedtem neki, miért voltam ennyire elvakult. Nagyon sokat tanultam belőle, hatalmas önismereti utat tettem meg, aminek persze sosincs vége.

Azóta szerencsére sikerült lelkileg ismét rendbe jönnöm és a jövőben nemhogy nem voltak ilyen párkapcsolataim, de a baráti, haveri és családi környezetem is sokkal egészségesebb lett. Megtanultam nemet mondani, határokat felállítani és kiállni magamért, más életéért nem bűntudatot érezni.

A végén már túl egyértelművé tette. Hát igen, senki sem tudja magát örökké megjátszani, és a kapcsolat vége felé már elég durván beszélt velem. Nagyon szégyellem magam, mert már észrevettem régebben, hogy másokkal is ilyen gusztustalan módon bánik, csak akkor elvakított a szerelem, és ő is azt mondogatta, hogy csak engem szeret, csak az én véleményem számít neki. Ráadásul tele voltam önbizalomhiánnyal, és azt gondoltam, hogy bármilyen is, ő az egyetlen, aki szeretni tud. Még ő sem szeretett, az az igazság.

Főként szexuális bántalmazás volt, ami nagy vonalakban azt jelenti, hogy képtelen volt tiszteletben tartani, ha nemet mondtam a szexre, vagy mondjuk egy adott pózra, bármire. Sértődéssel, esetleg agresszióval reagált. Ezt követte szorosan az érzelmi bántalmazás, sokat ordibált, illetve fizikai bántás is történt egyszer. Nem pofont kaptam, de úgy végigrángatott az utcán, hogy belilult a karom. Aztán megmagyarázta, hogy az érdekemben tette, hogy elérjük a buszt, mert 45 perc múlva jönne a következő...

A családtagjaim, barátaim a kezdetektől fogva utálják, és ezt éreztették is velem, célozgattak rá, hogy jobb lenne a szakítás. Azonban olyan elvakult voltam, hogy nem hallgattam rájuk, inkább velük veszekedtem, amit utólag megbántam, és már ezerszer bocsánatot kértem tőlük. A legdurvább az egészben, hogy annak ellenére észrevették, hogy ezzel az emberrel valami nagyon nem kóser, hogy a hálószobába, ahol a legtöbb bántalmazás zajlott, még csak nem is láttak be.

Egyébként a családja, főleg az anyja még durvábban bántott, mint ő. Nem egyértelmű bántalmazások voltak, hanem ez a gázlángozás kategória, amikor elérik, hogy megkérdőjelezd saját magad, hogy értékes ember vagy-e. Pl. "Gratulálok, ügyes vagy, hogy sikerült! De azért nem lehetett annyira nehéz." Az ilyeneket pedig folyamatosan tolták az arcomba. Kimaradt, hogy észrevette több családtag is, hogy exem konkrétan irigy volt rám... Lehet, hogy ezért próbálták meg folyton lehúzni és szabotálni az én kis sikereimet. Máig nem értem, miért nem tudtak velem örülni és szeretni... Más férfiak meg olyan büszkék a barátnőjükre, ha sikerül neki valami. Akár egy diploma, akár egy jó állás, egy jogsi, nyelvvizsga, bármi.

10 évvel ezelőtt még voltak itt nagyon értelmes emberek itt gyik-en és egyszer amikor kiírtam a problémámat, az egyik hozzászóló világosított fel róla. Teljesen megdöbbentem és évekig nem akartam elfogadni, mert egy fizikai bántalmazó kapcsolatból menekültem hozzá és ég-és föld volt a két pasi. Megdöbbentő volt azt olvasni, hogy ő is bántalmazó. Ő soha nem emelt volna kezet rám, ezért volt nehéz felismerni. Viszont az önbizalmamat teljesen leépítette, a tükörbe nézni is alig bírtam, olyan csúnyának éreztem magam, hogy legszívesebben zsákot húztam volna a fejemre. Kidobtam a smink cuccaimat is, mert soha nem értékelte, ha neki akartam tetszeni. Csak fanyalgott, ha magassarkút vettem, ha sminkeltem. Más lányok voltak a jó nők én meg az átlagos, de az nem baj, mert neki nem kéne jó nő, mert azt félteni kell, stb...stb...

Érdekes módon az a srác, aki fizikailag bántalmazott, mindig fel akarta emelni az önértékelésem, állandóan dícsért, szépnek látott, mutogatta mindenkinek a fényképemet, büszke volt rám...csak hát sose tudhattam, mikor landol a hátamban a konyhakés, ha rátapintok gyanútlanul egy gyenge pontjára.