Ez esetben jobb ha abbahagyom az ismerkedést?

Az értelmi fogyatékosság nem betegség! Sőt, egyik fogyatékosság sem az, abban az esetben betegek, ha náthásak vagy fáj a torkuk.

Mert ezek gyógyíthatók, a fogyatékosság visszafordíthatatlan állapot. Bocsi, de nem szeretem, ha valaki keveri ezeket.

Egyébként hagyd a pasit, ha ilyen miatt megfordult a fejedben, hogy nem folytatod.

1. Nem tehet arról, mivel született a testvére.

2. Nem feltétlenül öröklődik.

3. Bárkinél fentáll annak a lehetősége, hogy valamilyen rendellenességgel jön világra gyereke.

4. Semmivel nem lesz ettől a srác kevesebb, se a testvére.

#21: Ha az általad leírt módon definiálnánk a betegségeket, akkor gyógyíthatatlan betegség nem is létezne. Így például a genetikai eredetű és gyógyíthatatlan sarlósejtes vérszegénység sem volna betegségnek nevezhető, s az ebben szenvedőket is "fogyatékosoknak" kellene hívnunk. Ezt nem gondolhatod komolyan.

Egyébként eddig egyetlen hozzászóló nem állította, hogy a fogyatékkal élőket "betegeknek" kellene nevezni; de ettől függetlenül inkább a társadalmi tapintatosság miatt alakult úgy, hogy a testi rendellenességek egy részét fogyatékosságnak nevezzük. Ez a közmegegyezés segíti a fogyatékkal élőket az önbecsülésükben.

#26: Attól, hogy gyógypedagógus vagy, még nem kellene mindent abszolút igazságnak elhinni, amit annak idején tanítottak neked. Ez nem egy vallás, hanem egy szakma, amelynek elméletei, állításai kivétel nélkül provizórikusak, sokszor egymásnak is ellentmondóak, s értő művelőik kezében folyamatosan fejlődnek, átalakulnak. Az értelmiségi létnek pedig az az egyik legfontosabb jellemzője, hogy kritikusan gondolkodunk. Ha a #24 hozzászólásomban leírt (meglehetősen világos és egyértelmű) érvvel szemben csak annyit tudsz felhozni, hogy "így tanultuk, így is van", akkor vagy még nem jutottál el az értelmiségi létformához, vagy időközben elveszítetted. Ha ugyanis létezik egy általánosító definíció és azt egy adott konkrét esetre alkalmazva abszurditás mutatható ki, akkor az a definíciót legalábbis súlyosan megkérdőjelezi.

Én régebben dolgoztam főiskolai oktatóként a pedagógusképzésben, és sajnos azt kell mondjam, hogy már akkor sem volt garantált, hogy a végzőseink valóban képesek legyenek a kritikai gondolkodásra. Nagyon sokan pedagógus diplomához jutnak enélkül a képesség vagy attitűd nélkül. Enélkül is át lehet menni sajnos a vizsgákon; s az az oktató, aki magasabbra merészeli tenni a lécet, nyomás alá kerül. Felhígult a hazai pedagógusképzés hallgatói állománya, s a pedagógus társadalom mint szociális csoport ennek következményeként átlagos szellemi színvonalában egyre csak süllyed. A legszomorúbb, hogy ezekre az emberekre bízzuk a jövő generációit. Aki nem képes vagy nem kész kritikailag gondolkodni, saját elméletét vagy gyakorlatát revideálni, az saját praxisára sem fog értően reflektálni, hogy azt fejlessze. Ez pedig egyenes út a középszerűséghez.