El fog durvulni?Vagy már ez is elég durva?Mit tegyek?

Az éremnek két oldala van. Nem kell kiírni, de gondolkodj el azon kérdező, hogy őszintén figyelembe vetted e, amikor párod még nyugodtan próbálta veled megbeszélni.

Persze nem a tombolás a megoldás. Valakinek ki kell lépnie, ha nem tudjátok megoldani.

Igen, el fog durvulni és igen, már ez is bőven elég durva. Kérlek, állj meg egy pillanatra és olvasd vissza, amit te magad írtál: A SAJÁT GYEREKE MENEKÜL ELŐLE. Ha nem lépsz ki ebből a helyzetből, helyrehozhatatlan károkat okoz a gyereknek ez a közeg.

Nagyon sajnálom a helyzetedet és sok erőt kívánok a továbblépéshez, ami az én véleményem szerint nem opció, hanem szülői kötelességed.

#23 A tombolás sosem lehet megoldás. Semmire.

Nem állatról, és nem is 3 éves kiscsoportosról van szó, akitől elvették a kedvenc játékát. Felnőtt ember szerepel a kérdésben, aki egyben családapa is.

Ha valaki ilyeneket tesz, azzal én már nem akarnék semmit sem megbeszélni. Talán akkor, ha észrevenné, hogy nem normális a viselkedése, és hajlandó lenne pszichológushoz menni. Ehelyett mit csinál? Már-már profi módon hárít, neki minden nehezebb, soha nem lehet ő a hibás. Tudom, hogy mindenkinek a saját élete a legnehezebb, de neki alapvetően nincs rossz sorsa. Felesége, gyermeke van.

Az írod 15 éve vagytok együtt. Régen is ilyen volt?

Nekem apukám kb. 14 éves korom körül őrült meg, akkor a szüleim már 20 éve ismerték egymást. Apukám teljes személyiségváltozáson ment keresztül egyik hónapról a másikra.

Ha nàlatok is ilyesmi van, akkor menjetek el glutén és főleg laktóz és tejfehérje vizsgálatokra, illetve csináltassatok egy hasi uh-t, mert apumnak laktózintoleranciája volt, de akkoriban ezt nem vettük komolyan, úgyhogy lett miatta egy bélfekélye.

Ahogy az meggyógyult, úgy a viselkedése is konszolidálódott.

Persze te tudod, hogy korábban milyen volt, de abból indulok ki, hogyha 15 éve nem váltál el, akkor eddig nem volt ilyen probléma.

Egy-egy ilyen kérdés mindig tűpontosan mutatja a magyar társadalom állapotát.

Adott egy ember, aki kiszámíthatatlanul állat módjára viselkedik, menekül előle a felesége, menekül előle a gyereke, világos, hogy félnek mindketten.

Ehhez nincs mit hozzátenni azon kívül, hogy menekülj és vidd a gyereket nagyon messzire ettől az embertől.

De nem. Inkább elkezdjük latolgatni, hogy vajon fog-e tovább fajulni a helyzet (kit érdekel? tarthatatlan így is. MIÉRT várná meg bárki a további romlást?) Hibáztatjuk az asszonyt, biztosan nem hallgatta meg, szegény férfi csak megértésre vágyik (?), az éremnek két oldala van (???), netán laktózérzékeny lehet, fáj a kis pocakja, attól vedlik át vadállattá (???).

Engedjük csak el a fülünk mellett a bántalmazás klasszikus, tankönyvi jeleit, miszerint a nő provokálja ki a rohamait, illetve utólag úgy tesz, mintha mi sem történt volna (gaslighting, valaki?). Mikor növünk fel oda, hogy egy-egy ilyen történet hallatán helyén tudjuk kezelni a dolgokat és valódi segítséget tudunk nyújtani relativizálás és áldozathibáztatás nélkül?