A párom nem tartja fontosnak, hogy jó kapcsolatot ápoljunk egymás családjával. Mit tegyek?

#9 Szögezzük le, arany középút szerintem teljes mértékben a pár tagjaitól függ, és kettejük elképzelései között helyezkedik el valahol (nem feltétlenül középen).

De amire én gondoltam a 8. válaszomban, az egy olyan szemlélettel meghozott szabályrendszer lenne a kérdezőék esetében, hogy elsődleges "csapatnak" magukat kettejüket tartják, tehát nincs olyan, hogy anyukával közösen győzködjük a párunkat, vagy éppen még a hálószobabútor elrendezését is vele tárgyaljuk meg a párunk helyett, azonban a családokat nem zárják ki az életükből, fontos eseményeiket, érzelmeiket megosztják velük, tartják a kapcsolatot, és amíg nem megy más rovására, nem akadályozzák az igény szerinti kapcsolattartást. Az, hogy ez szám szerint mit jelent abszolút élethelyzet és emberfüggő.

Számunkra a párommal például jelenleg az, hogy 2-3 hetente találkozunk a szüleinkkel egy-két napra, de nem mindig együtt, mondjuk kéthavonta előfordul, hogy mondhatni időmenedzsment miatt külön látogatjuk őket. Elsősorban mindenki a saját szüleivel tartja a kapcsolatot a köztes időben, pár naponta telefonon. Időnként megpróbálnak beleszólni az életünkbe, azt is elsősorban az adott szülő saját gyereke kezeli, a közös egyezményeink, véleményünk alapján. Néha van közös ünneplés, esetleg nyaralás. Nekünk most nagyjából így jó, de biztos vagyok benne, hogy még változni fog. Fiatal jegyespár vagyunk egyébként.

Esetedben egyébként az a kritikus kérdés szerintem, hogy muszáj azzal együtt élned, hogy a párod a családja része. Azok az emberek, akiket te nem nagyon bírsz elviselni, az ő identitásának fontos részét képzik, ezáltal azt érezheti, hogy az ő egy részét nem tudod elviselni. Ez valóban így van? (Abszolút előfordulhat, hogy igen, általában nem minden egyes részletében látjuk ideálisnak a párunk.) Ha igen, akkor mi az, ami miatt a párodban ezek mégsem zavarnak annyira? Ha nem, akkor miért tud a párod mégis azonosulni, és kapcsolódni a családjához? Esetleg lehet, hogy azok a dolgok, amik téged zavarnak, őt is zavarják? Ha az ő szemüvegén keresztül nézed, akkor jobban el tudod fogadni a családját? Konkrétumokat ugye nem tudok, de például ritkíthatod a találkozásokat, amit érdemes vele megbeszélni (és nem sorozatosan fejfájásra hivatkozni), de figyelj oda arra, hogy ne bántsd meg a párodat azzal, hogy azokat bántod, szólod le, akiket ő a saját részének tart, szeret. Beszéljétek meg mi az ami kellemetlen neked, de mondjuk mi az, ami meg valóban jó náluk. A találkozáskor meg próbáld a jó irányba terelni a beszélgetést/tevékenységeket.

Kedves 11#, #9 vagyok, és elgondolkodtattál.

Igazából nem az ő egy részét nem tudom elviselni, csak...azt a tudatlan közeget, ahonnan ő származik. Ahol csak a "kétkezi munka" a munka, vitatkozni kell a tudomány megkérdőjelezhetetlen értelméről, ahol folyton csak ignoranciát vagy beszólásokat kapok, nulla érdeklődést - tisztelet a kivételnek, anyósomat imádom, meg még 1-2 családtagja kedvesebb, de többségben halálra unom magam a rendezvényeiken, ahol mindenki ismeretlen emberekről ismeretlen sztorikat mesél. Engem eddig nem nagyon akartak bevonni, de néha alázgatni már próbáltak, és ez szarul esett. Távkapcsolatban vagyunk egy ideje kényszerből, ezért gyakran van úgy, hogy épp egy családi eseményre tudok csak beesni a hétvégén (600-an vannak, mozaikcsalád, szóval mindig van valakinek szülinapja/névnapja, amit nyilván meg kell mindig ünnepelni...). És ilyenkor azt érzem, alig vagyunk együtt, de azokkal a retardáltakkal (mondom, tisztelet a kivételeknek) meg többet is, mint szükséges lenne... szóval ezt érzem. Felénk a korona óta nem nagy divat ez az összejárkálósdi, annyira alapból sem volt az, évi 2-3 alkalommal megelégedtek általában a rokonaim. (Megjegyzem, én azok egy részén is untam magam, nem vagyok egy nagy rokonozós típus.)

Ez a nagy helyzet, hogy kölcsönösen idegenkedünk egymástól, ők az érettségi nélküli, "józan" paraszti ésszel" gondolkodók, meg én a két diplomámmal. A műveltségkülönbséget sosem éreztettem sem párommal, sem a családtagjaival, de amikor a 6 év alatt egyetemen kitanult szakmáimat fikázták, az azért több volt a soknál...

Eleinte páromban is zavart, hogy szűkebb sokkal a látóköre, mint az enyémnél, viszont szerencsére ő már az első pillanatoktól nyitott volt rám és a világomra, és azóta is az. Ő engem kiállításokra, múzeumba kísér, ha épp nincs korona, én őt pedig sportversenyre. És ez így van jól, van 1-2 közös hobbink is, amit az idők során kialakítottunk.

Hamarosan összeköltözünk, mert nagy nehezen végre hozott 1-2 olyan döntést, ahol végre érzékeltem, hogy nem a családja áll neki mindenek, még a programjaink felett is...de változatlanul nem tudom, hogy fogunk majd kijönni a családjával a későbbiekben. Egyébként ő is tudja, hogy bunkók sokszor, zavarja is, próbál odahatni, félig-meddig sikerrel (exét is félig-meddig a csodacsalád riasztotta el, szóval tudja, hogy nem a levegőbe beszélek, amikor kritizálom őket). Amiatt szereti őket talán, mert neki sosem volt túl sok barátja, kb. a tesói majdnem a legjobb haverjai is, bizonyos értelemben. Meg ja, szívük lehet, hogy a legtöbbjüknek van, maximum nem felém, de nekem akkor is nagyon önkényesek sokszor.