Van értelme ilyen esetben a szakításnak vagy úgysem lesz jobb?

Az első párommal vagyok együtt immár több, mint öt éve. Nem igazán illünk össze, de elég jól elélünk egymással. Úgy látom, ő még mindig szerelmes belém, de én már csak szeretet érzek. És persze tudom, hogy minden kapcsolatban így lesz, viszont egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy vele szeretném leélni az életem. Nem rossz srác, de akaratlanul is sokszor mond olyat, amivel a lelkembe gázol, hiába kérem, hogy ne mondjon ilyeneket. Vagy pl minden házimunka az én dolgom, amivel semmi baj nincs, hisz tanulok, ráérek mellette, de később, ha dolgozni fogok, nem fog ez semmit változni. Ahogy azt is tudom, hogy ha esetleg lenne gyerekünk, biztosan nem kelne fel hozzá éjjel vagy nem pelenkázná. Nem járunk sehova, és ha lenne gyerek, akkor az örök házimunka és munka mellett nem lenne lehetőségem elmenni sehova a barátnőimmel, szinte biztos, hogy nem szívesen vállalná, hogy vigyázzon a babára, hiszen az az anya dolga...

Valahogy úgy érzem, hogy itt vagyok 23 évesen, és nem azt kaptam amit vártam. Nincs másik srác a képben, de ismerek olyanokat, akik tényleg tisztelettel beszélnek a nőkről, és hajlandóak helyekre menni, nem csak otthon ülni.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Érdemes ilyenkor szakítani vagy mindegy, hogy kivel vagyok, mindenkiben lesz valami rossz, és akkor már inkább maradjak a biztosban?

Kétségbe vagyok esve. Csak azt tudom, hogy nekem ez nem annyira jó, és nem tudom lehet e jobb. Főleg mert tudom, hogy mások mit nem adnának egy ilyen fiúért.