Tudom, hogy rosszul gondolkodok dolgokról, és tudom, hogy másképp kellene viszonyulni mindenhez, de miért ilyen nehéz?

2 éve vagyunk együtt a párommal. Most jutottunk odáig, hogy összeköltözzünk. Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a megfelelő lakást, de nagyon nehéz. Ketten nem akarunk lenni, mert mivel egyetemisták vagyunk, nem engedhetjük meg az anyagiak miatt, szóval olyan lakás kell, ahová a mostani lakótársai is jöhetnek (2 fiú+1 lány), főleg, hogy jó haverjai, a csaj pedig az egyikük barátnője. Szóval nagyon nehezen viselem, ha külön vagyunk, főleg úgy, hogy én egy olyan koliban vagyok, ahol nem szeretek lenni, sokat kell egyedül lennem, mert a szobatársam már dolgozik, sokszor éjszakázik is. Sokat is sírok, ugyanis egyedül érzem magam, közben igaz, hogy tanulni kellene, de nem igazán tudok megfeledkezni arról, hogy a párom mellett ott vannak a többiek, elhülyéskednek..., ha úgy adódik leugranak akár egy sörre. Teljesen más lenne pl, ha csak pasik mennének, de engem zavar, hogy a csaj egy maghatározó pont az életükben, ugyanis a barátja nem megy nélküle, tehát ő is sokat van a fiúkkal. Közben én meg itt ülök...Figyel rám a barátom, nem arról van szó, mert ha tudunk, együtt alszunk, de mikor külön vagyunk, akkor annyira egyedül vagyok. Hülye gondolkodás, tudom. Őszintén szólva, lehet, hogy nem is várok olyan nagy tanácsokat, csak jólesett megosztani.