Miért vagyok boldog egy végtelenül toxikus kapcsolatban és meddig lehet ezt így folytatni?

Tudom ezekre a kérdésekre magamban kellene keresnem a válaszokat, de magamban egyre kevesebbett találok, hála a partneremek. Ő partnerként mutat be engem, így hivatkozik rám, szóval használjuk most ezt a szót.

Mielőtt hobbisport kapcsán megismertem, nem tudtam, hogy a nőket szeretem, azóta meg abszurdnak látom, hogy előtte férfival voltam. Először csak összebarátkoztunk és már akkor érezhettem volna, hogy valami nincs vele rendben, mert első dolga volt megfúrni az akkori, amúgy még friss kapcsolatomat. Igazából éreztem is, de kíváncsi voltam és imponált, hogy ő olyan határozott és magabiztos, mint senki, akit ismerek, így hagytam elcsábítani magam. Ijesztő és bámulatos tulajdonsága az, hogy mennyire tökéletes. Mindenhez ért, de profi módon, mindent tud és soha nem téved, vagy ha mindez nem is igaz, akkor is az lesz, mert valami emberfeletti módon manipulatív.

Itt kezdődik a problémám. Lassan egy éve élünk együtt ezalatt folyamatosan belemászott a fejembe és ott változtatott rajtam, ahol csak akart. Ezt még csak titkolni sem próbálta, mert minek, úgysem állok ellen, ugyanis az a tapasztalatom, hogy a módosításai jót tesznek nekem. Hogy egy tényleg így van, vagy csak elhiteti velem, azt nem tudom. Rám kényszerítette az életmódját és az étrendjét. Most egészséges és fitt vagyok. Meglékelte minden emberi kapcsolatomat és rám kényszerítette a saját ismerőseit. Most úgy érzem hogy jobb társaság vesz körül.

Rám kényszerített egy új, tőlem addig idegen új stílust. Most egy szebb, elegánsabb nőt látok a tükörben. Rám kényszerített egy állást, amit a hátam közepére sem kívántam. Most szeretem, amit csinálok és sikeres is vagyok. Ez csak néhány a számtalan példából. Jelenleg azt érzem, hogy a gondolataim 90%-a nem az én gondolatom, a maradékot pedig szégyenlem, mert mind hülyeségnek tűnik a "helyes" gondolatok mellett. Olyan ez a kapcsolat, mint egy diktatúra, amiben a vezető szava isteni parancsolat, amivel bűn ellenkezni, de végül minden zsarnoki döntés a létező legjobb eredményt szüli. Mindemellett tényleg a tenyerén hordoz és ez tovább nehezíti az ellenállást. Ha nem az van, amit mond, nem tesz semmi erőszakosat, csak úgy magyarázza el, hogy miben tévedek, mintha egy gyereket nevelne és ilyenkor tényleg gyereknek érzem magam előtte. Tudom, hogy ez megszégyenítés, de mindig bekúszik az elmémbe a gondolat, miszerint "de jó, hogy van valaki, aki megmondja, hogy mi a helyes és mi nem". Egy bátor pillanatomban megkérdeztem tőle, hogy szeret e egyáltalán, vagy csak játszik velem? Azt felelte, hogy én vagyok az egyetlen ember, akit valaha szeretett, ezért teszi velem azt, amit. Ahogy most leírom, ijesztően hangzik, de amikor mondja, akkor romantikus.

Jelenleg általában boldog delíriumban élek, de nagyjából havonta tapasztalok egy kisebb pánikrohamot, amikor belegondolok, hogy egy aranyketrecben élek, aminek kiférnék a rácsain, de belül túl kényelmes, kívül pedig nem látok semmit, ami miatt érdemes volna megszökni. Nyomasztó gondolat és ezt az irományt is egy ilyen eset szüli.

Szeretném látni mások véleményét, mert nincs kivel beszélgetnem minderről. A kérdést a leszbikus témában írom ki, mert ez a tényállás, de a téma lényegében független ettől, szóval bárki írhat.