Egy negyvenen felüli patológiás eset tud érdemben fejlődni, ha lett betegségtudata, elkezdett magába szállni, és együtt akar működni a terápiákon, akár gyógyszerre is nyitott?

Nem az a baj, hogy fejlődik, vagy akár "kentaurrá" változik, hanem egyrészt a másikat már totál kicsinálta (már ez is nyomós érv lenne a szakításra), másrészt az, hogy a betegségre való hajlamot tovább örökítheti az utód(okban).

Ez nem szívtelenség, hanem tudatosság szerintem. A patológiás beteg és társa pedig legyen tisztában azzal, hogy egy gyerek felnevelése a maradék energiájukat is fel fogja emészteni az első két évben. A negyven év feletti rizikót női részről meg biztos ismeritek, ebbe bele sem kezdek.