Távkapcsolatban élünk, nem akar velem találkozni?

Na pajti! Nagy sorstársak vagyunk, úgy gondolom.

Tömöred hadd írjam le a történetem.

9 éve ismertem a barátnőmet, 3 éve pedig "hivatalosan" is távkapcsolatban éltünk (250km). Mindig ő jött hozzám, vagy találkoztunk valahol, mert a családja vállalhatlan, nem emberi. De ez engem nem érdekelt, mert őt szerettem, nem a családját.

Napi szinten anno is beszélgettünk amíg nem találkoztunk, mindent tudtunk egymásról, csak egymásnak éltünk. 2010 óta (!) szinte nem volt nap, amikor nem írtunk egymásnak. Az IWIW hozott össze minket.

Havi szinten találkoztunk, sokszor 1 heteket, de a munka miatt nehéz volt megoldani gyakran.

Rólunk annyit (múlt időben) hogy a legnagyobb szerelem VOLT, rengeteg pozitív, szép emlék.

Barátnőm mindig számolta a napokat személyesen mennyit töltöttünk együtt, az élete voltam ő pedig nekem.

Nem volt alkalom, amikor nem arról beszéltünk, hogy majd hogyan lesz családunk, hogyan öregszünk meg, milyen lesz az első gyermek, a ház stb.

Mint egy szerelmes, romantikus könyv.

Aztán jött az ideji nyár, munkából nem engedték szabadságra elméletileg. Nem nagyon találkoztunk.

Közben kialakított a kollegákkal egy baráti kört, pedig eddig olyan volt, hogy a szobát nem hagyta el.

Minden hétvégén ment szórakozni velük, bárba, tököm tudja hova, a legtöbbet el sem mondta, közbe pedig én megszűntem létezni. Nem is nagyon írt, vagy lerázott.

Megkérdeztem, emlékszel-e pl. Balatonfüredre, ahol találkoztunk először, mert elment nyaralni oda Júliusban. Azt írta igen, de már soha nem lesz olyan, mint volt.

2 hónapig nem találkoztunk.

Aztán eljött. Teljesen új haj, új alkat, rá sem ismertem. Azt mondta azért jön, hogy megbeszéljük a dolgokat.

Egy üres hátizsákkal jött viszont, fogadta a családom (aki kb. saját lányaként tekintették, túl sok mindent is megtették érte), 15 perc alatt összepakolt és elment... Nem köszönt el senkitől.

Azt elmondta nem illünk össze, én introvertált vagyok, ő pedig társasági lény. Viszont folyamatosan abba a hitbe ringatott, olyan, mint én, és úgy tűnik elhittem.

A családom mai napig nem fogja fel, olyan volt mint egy családtag teljesen.

Engem a harag és a düh nem engedte, hogy elessek, valahogy megemésztettem. Ő már nem az, akibe beleszerettem.

Oldalakat tudnék regélni, de röviden, tömören ennyi.

Végszónak azt mondom, mindenképp szakíts, hidd el, ez vergődés. Én 2 hónapot végigvergődtem, és katasztrófa volt, maga a pokol. Nem fog működni, sajnos.

Ha gondolod privátban írhatsz.

Üdv.

26F

Még annyit, hogy igen, az impulzusok... ahogy előttem írták.

Barátnőm egy visszafogott, végtelenül szerény lány volt.

A nagy barátkollegák hatására a kisasszony szétitta magát céges bulin, kb. este 12 órakor ténfergett haza.

Másnak Szombaton ment a bárba velük.

Nekem nem írt, rám se hederített közben.

Közbe szó nélkül lekötötte magát egy 2 éves képzésre ott, pedig úgy volt, eljön ide és összeköltözünk, mert a város és megye ahol él, szinte élhetetlen.

Fogalmam sincs, miket csinálhatott még, de már mindegy, élje az életét. Szerencsére megszabadultam tőle.