Elmeselnetek kit mi vett ra a hütlensegre? Olyanok akik sosem tudnak elkepzelni h hütlenek lesznek

Nem olyan régen beleszerettem egy nős férfibe. Nagyon friss az érzés, igazából még abszolút kezelhető. Kb. 20 éves korom körül voltam ilyen kézremegősen, elpirulósan szerelmes. Most még ott tartok, ha látom, remeg kezem-lábam, ha nincs a közelemben, nem érdekel. Első pillantásra szerelem volt, de csak a második pillantásnál jöttem rá. 20 évesen biztos voltam benne, hogy esélyem sincs annál a srácnál, akit szerettem, most nem tudom miért, abban vagyok biztos, hogy ő is érzi amit én. Nem kerestem ezt az egészet, évek óta nem sminkelek, nem számítottam rá, hogy berobban az életembe még valaki.

A házasságom is nagy szerelemként indult, de nem emlékszem, hogy valaha is reszkettem volna így a közelében, mint most, amikor ez a pasi valami ürüggyel megszerezte a telefonszámom.

A férjembe őrülten szerelmes voltam. Amikor már egyértelmű volt a vonzalmunk, elkapta a kezem, magához húzott egy sötét játszótéren és 3 órán át csókolóztunk. 1,5 évig olyan boldog voltam, mint a mesében. De aztán módszeresen leépítette az önbizalmamat. Nem hittem többé abban, hogy szerelmes belém. Azt gondoltam, hogy én csak szamár vagyok neki a ló helyett. Sose mondta, hogy szépnek lát. 4 év után még azt se tudta, hogy kék a szemem. Ha kisminkeltem magam a kedvéért, nyavalygott, hogy minek sminkelek, neki ettől én nem leszek szebb. Ha magas sarkút vettem fel, nyavalygott, nem mondta miért, de rájöttem, hogy zavarta, ha magasabb vagyok nála. Ha fiatalok közt voltunk, nem vállalt fel, egy idő után biztos voltam benne, hogy szégyell és egyre rondábbnak láttam magam. Nem tudtam kiszállni ebből a mérgező légkörből, mert ugyanakkor minden kívánságomat leste, négyszemközt állandóan puszilgatott, ha nagy nehezen belepillanthattam a levelezésébe, sose igazolódott be se semmi gyanúm. De egészen más fogalmai voltak a jó nőről, mint nekem. Átlagosnak látott és azt mondta, mivel ő is átlagos, épp megfelelek neki, ő nem akar jó nőt, mert azt félteni kell. De hát én szerettem volna, ha a párom szépnek lát és nem átlagosnak. Onnan kezdve nem élveztem a szexet. Egy idő után rájöttem, hogy ő soha életében nem volt még szerelmes, és emiatt amúgy egy nagyon megbízható partner, mert nem könnyű tőlem elcsábítani. Végül együtt maradtunk, összeházasodtunk, született egy imádnivaló kislányunk. Persze ezzel előjöttek az anyósproblémák. Férjem tudta, hogy anyósom megőrjít és igazat adott nekem, de soha nem állt mellém. Apadt a tejem, a gyerek nem akart mást, csak szopizni, nem fogadta el a tápszert, a hozzátáplálásban még nem tartottunk ott, hogy az a mennyiség életben tartsa, rettegtem, hogy elapad a tejem és éhenhal, mert még a lefejt anyatej se kellett neki, csak a mellem. És eközben minden nap meghallgattam anyóstól, hónapokon át, hogy a gyerek azért nem eszik semmit, mert agyonszoptatom. Közben azzal a kevés tejjel tartottam életben, amim még volt. Könyörögtem a férjemnek, állítsa le az anyját, de csak ígérte, valójában lapított mint sz...a fűben. Akkor leállítottam én és megmondtam a férjemnek, hogy ha az anyja még egyszer elmondja, hogy agyonszoptatom a gyereket, miközben előfordult, hogy egész nap nem tudtam megszoptatni, mert nem volt tejleadó reflexem, nos, ha még egyszer elmondja, beleverem az anyja fejét a betonba. Na, emiatt majdnem nekem jött, az egyetlen ember, aki mellé odaállt, az az anyja volt, és akkor megmondtam neki, ha nem lenne a gyerek, elválnék tőle. Többé nem feküdtünk le egymással. Ennek 3 éve már. Se ő, se én nem akarom. Eleinte a fáradtságra kentük. 1 évvel ezelőtt megkaptuk a kegyelemdöfést, amikor az anyjáék súlyosan elhanyagolták a nagybeteg kutyájukat és nem hívtak hozzá állatorvost, mert féltek, hogy kiderül, hogy se oltva, se chipeztetve nem volt soha és láncon él 6 éve. Eget-földet megmozgattam, hogy megmentsem azt a kutyát és a férjem nem állt mellém és az anyjáékat védte és engem szidott le, amikor nem köszöntem el az anyjáéktól és bőgtem, mert ott kellett hagynom január elején a csont és bőr kutyát, tudva, hogy nem fogják kezeltetni...Végül megszerveztem a kutya kimentését, a férjem mégis segített, mert odáig jutottunk, hogy megmondtam, vagy mi megyünk le a kutyáért vidékre vagy az állatvédőrség. Akkor már ő is meg szerette volna menteni. Az anyja alig akarta odaadni a kutyát. Azt mondtam a férjemnek, intézze el, hogy adja oda, mert ha nem, megtépem és azt nem akarom. Elintéztem akkorra mindent, állatorvos várta, ideiglenes befogadó is lett volna. De amikor végre felhoztuk, rájöttünk, hogy dehogy adjuk őt oda másnak. Ő a mi kutyánk lett volna örökre. Már a férjem is meg akarta menteni. Egyenesen az állatkórházba vittük, de haza soha nem vihettem. Non Hodgkin limfómája volt. De az anyjáék ezt nem tudták, lehetett volna akár egy gyógyítható betegség is. Ez az eset, amikor hagyján hogy mellettem nem állt ki, de közönyösen hagyta volna a kutyát kezelés nélkül, ha én nem harcolom ki, ez adta meg a kegyelemdöfést kettőnknek. Többé már nem emlékeztem arra, milyen volt, amikor szerelmes voltam belé. Elvesztettem. Már nem szerettem. Ő se engem, hiszen gyűlöltem a családját, akiket imádott, az anyját...Őt választotta.

A kislányom és lakhatási érdekek miatt együtt maradtunk, de jó fél évvel később már egyértelműen éreztem, hogy valaki belépett a kapcsolatunkba. A szörnyű az, hogy igazából nem érdekelt. Valamilyen szinten bántott, de azelőtt egyszerűen felkaptam volna a mobilját este 10-kor, amikor az a valaki rendszeresen pittyegett neki és követeltem volna, mutassa meg, mi ez? De nem érdekel. Annyi érdekel az egészből, hogy a rezsi be legyen fizetve, hogy a kislányom az imádott apjával együtt lehessen és ha orvoshoz/állatorvoshoz kell menni, legyen aki elvisz, mert én nem tudok vezetni. Érzem, hogy nem fog magától kilépni a házasságunkból, mert a kislányunk a mindene. És tulajdonképp ez olyan tartható házasság. Nem harcolunk egymással, békésen élünk, mióta a nagy viharok elmúltak. Nincsenek semmilyen csatározások, összeköt a gyerekünkről való gondoskodás. De magányos lettem. Hogy hiányzik az érintés, akkor jöttem rá, amikor megtudtam, hogy életem kutyája menthetetlen rákos. Hetekkel később egy este olyan idegösszeomlás szerűségen mentem keresztül. Nem sajnáltatni akartam magam, csak migrénes rohamom lett, rosszul voltam és nem bírtam abbahagyni a sírást. Nem akartam, mert a kislányom is ott volt velem, de nem bírtam uralkodni magamon. Kiszaladt az apjának szólni, hogy anya sír, de még akkor se érdemeltem annyit se, hogy a vállamra tegye a kezét. Csak a picikém törölgette a könnyeimet. Elvitt minket a kutyával mindenféle vizsgálatra és egy este ezért megöleltem, de visszahőkölt, mintha meg akarnám erőszakolni vagy megcsalás lenne azzal a hátérben levő nővel szemben. Pedig csak hálás voltam, mert 10 éve, mióta ismerem, mindig számíthattam rá, ha a kutyáim betegek voltak.

Tudom, hogy nekünk végünk van és elsősorban a gyerek miatt nem változtatunk.

Ezek után egy férfi, aki észrevesz, akkor, amikor már épp kezdtem beletörődni, hogy megöregszem... A férjem csak a legelején volt olyan, mint a mágnes, igaz, ez is a legeleje...

10 év óta először érzem szépnek magam. Sejtettem, hogy egy alkalmon összefutunk, ezért a szokásosnál jobban kiöltöztem és még sminket is tettem fel. Nem is értem, pár hivatalos mondatnál többet nem beszéltünk még soha életünkben, akkor is mindig rövidre zártam, mert zavarban vagyok és inkább elmenekülök, de újra és újra megtalál. És akkor amikor kiléptem az ajtón és meglátott és próbált valami vicceset mondani, hogy segít öltözni, ha gondolom, és ez igazából nem tetszett, mert mások előtt mondta, nem volt súlya az egész flörtnek a részéről, és mégis, azután elhallgatott és pár másodpercig csak nézett elismerően...Szerintem a férjem szemében sose láttam ezt. És megtalál mindenféle ürüggyel és még az is lehet, hogy nem is ürügy és félreértem, mert annyira szeretnék neki tetszeni, hogy a saját érzéseimet vetítem ki belé. Tudom, hogy ez az egész nem más, mint a boldogtalan házasságom kivetülése. Csak amikor a szemembe néz, és itt ül velem szemben és úgy kell tennem, mintha nem éreznék semmit és nem hinném azt, amit a szemében látok, és úgy dobog a szívem, mint 20 éve soha...Egy valami hiányzik belőle: a sebezhetőség. Azt a 20 évvel ezelőtti fiút hiányolom, akivel egyszerre vörösödtünk el, amikor először bejött a munkahelyemre és vártam az ürügyet, de csak annyit mondott: Csak benéztem - és a hangja elfulladt és két szót nem tudott kinyögni. Na ez a sebezhetőség nincsen benne. Bejön, leül és előadja a kis ürügyét és árad belőle a magabiztosság, csak a szemében látok valami fényt, ami miatt mégis azt érzem, nem szokta ezt minden nap csinálni. A múltkor is megpillantottam, még nagyon az elején, de sapkában volt, én meg borzasztó arcmemóriával rendelkezem. Igaz, hogy azonnal belémvágott a villám, mégse voltam biztos abban, hogy ő az, de kb. 5 másodperc alatt utánam rohant. Persze meg van ennek az oka, lehet hogy nem is ürügy az, ami miatt állandóan felkeres. A múltkor is csak annyit írt Fb-on: Felhívhatlak? Nekem nem pittyeg a mobilom, nem tudtam, hogy írt, de beállított személyesen és kifaggatott, hogy olvastam-e és tudom-e mit akar..És olyan különösen nézett rám, mintha tesztelné a reakciómat, de bennem is van már bizonyos dörzsöltség és fapofával kibírtam, mire végre előadta, hogy miért is van most itt. Hivatalos ügy egyébként, lehet hogy valóban csak képzelődöm és tényleg csak erről van szó. Attól tartok, hogy előbb-utóbb megtudom.

Miattam nem fog egyetlen kisgyerek élete se megtörni. Ahogy annak a régi szerelemnek se kellett beteljesednie, ennek se kell szerintem. Csak van egy pont a történetben, amikor megszűnik körülöttünk a világ, belenéz a szemembe és minden ugyanaz mint 20 éves koromban, akkor abban a pillanatban minden rendben van, gyerekekkel, házassággal, mindennel együtt is rendben van, és olyan tisztának tűnik, annyival tisztábbnak, mint lepattanni a férjem rideg mellkasáról és beletörődni, hogy ennyi volt.