Szexuálisan vonz a vőlegényem legjobb barátja, és ezt képtelen vagyok kezelni. Mit tegyek?

Köszönöm, ha elolvassátok, azt hiszem, hosszú lesz.

A vőlegényemmel 1,5 éve vagyunk együtt, idén tavasszal kérte meg a kezem, és márciusban lesz az esküvőnk. 33 éve (tehát pelenkás koruk óta) legjobb barátok, mondhatni együtt nőttek fel, és a mai napig sok időt töltenek együtt (pl. munka révén is, a vőlegényem ingatlanokkal foglalkozik, és a barátja is sokat besegít neki), de köszönhetően a kvázi közös életnek, a családi összejövetelek is nagyjából összefolynak a két család között. Ezáltal pedig akarva-akaratlanul is elég sokat találkozok a legjobb barátjával.

Mivel van szemem, az nyilván feltűnt már legelőször is, hogy jóképű, az ideálomnak eléggé megfelel, de sosem gondoltam rá másképp, ennek a legfőbb oka, hogy nagyon szeretem a párom. Pár hónapja viszont valami megváltozott, azt hiszem, ebben két dolog is szerepet játszik, az egyik, hogy fél éve váltak el a feleségével (van két kisfiúk mellesleg), a másik pedig, hogy pár héttel ezután egy családi-munkahelyi összejövetelen elég sokat beszélgettünk kettesben, ha nagyon klisé akarok lenni, akkor mondhatni, kiöntötte nekem a szívét. Azóta nem telik el úgy találkozó, hogy bennem ne mozdulna meg valami, és ahogy telik az idő, a puszta szimpátia kezd átfordulni valami mássá bennem, gondolom ezt nem kell részleteznem... A leginkább nyugtalanító az egészben meg az, hogy ezt több, mint kölcsönösnek érzem, van annyi tapasztalatom a férfiakkal, hogy észrevegyek néhány "olyan" pillantást, vagy testbeszédet. Azt még hozzátenném, hogy az utóbbi pár hétben megsokszorozódtak a "nincs kedved ma együtt ebédelni?" és hasonló indíttatású üzenetek a részéről. És, őszintén szólva ritkán tudok nemet mondani...

Hiába érzem azt, hogy semmit nem bánok meg, amit teszek, de még mindig erősebb bennem a lelkiismeret-furdalás, holott tudom, normál esetben is hetente 2-3x biztosan találkoznánk, tehát semmi nem változna akkor sem, ha megpróbálnám tudatosan kerülni.

A párom, úgy látom, semmit nem vesz észre ebből, habár el van havazva a teendőivel, de ettől függetlenül mindig nagyon odafigyel rám, ez viszont nem szúrja ki a szemét (vagy csak leplezi?).

Jelenleg nem érzem azt, hogy lenne bármi épkézláb módszer arra, hogy ezt az egyre erősödő (és egyre mocskosabb?) érzést elnyomjam magamban, szóval nagyon kíváncsi lennék bármiféle segítségre, véleményre, esetleg személyes tapasztalatra is.

24N