A férfiak miért jönnek rá mindig egy házasságban,1-2 gyerek után hogy mégse ezt akarták?

Mindenki jön a kapkodással. De 10 év együttélés vagy házasság után vállalt (tervezett) gyerek után is ugyanúgy el szoktak válni.

Egyszerűen el kell fogadni, hogy egy gyerek felnevelése 20-25 év, és életed végéig az apja-anyja leszel.

De sok kapcsolat 10 évet se bír ki. Senki, de tényleg az ég világon senki nem állíthatja biztosra, hogy valakivel élete végéig együtt fog maradni.

Ennek tudatában kell gyereket vállalni. Főleg a nőknek! Az anya marad a gyerekkel, sok esetben segítség nélkül, minimum gyerektartással.

A gond onnan indul, amikor a kapcsolat menthetetlen, és a csendes, békés válás helyett jön a megcsalás, elhidegülés, utálkozás, válás sárdobalással, aminek a végén a gyereket fegyvernek használják a felek.

Vagy amikor anyagi okokból együtt maradnak még ez után is.

Személy szerint azt nem értem, hogy tud sok apa válás után úgy átlépni a gyereken is, mintha sose lett volna. Nem is hiányzik neki. Ez az, ami megviseli gyereket. Nem maga a válás.

Mert mindig abban reménykednek, hogy a nő nem válik követelőző, csak a gyerek és más semmi, ezobio tehénné. Pont úgy ahogy a nők is azt hiszik, ők majd megváltoztatják a nőcsábász nagypofájú "alfahímet", és hűséges rendes emberré teszik.

Aztán jön a pofáraesés, és a rájövés, hogy nem ezt akarták.

A legtöbb ember egy gyáva féreg ahhoz, hogy fel merje vállalni a saját igazi igényeit. Nőben és férfiben egyaránt. Kényelmesebb egy megalkuvásban rohadni, hátha akkor valamennyire illik a társadalomba. A társadalom meg közel sem az elfogadásról híres.

Én nőként nyíltan vállalom, hogy a küzdősportok érdekelnek, versenyzek, és emiatt kicsit sem zavar, hogy izmos vagyok, sőt tovább megyek, nekem tetszik, nem érdekel ha néha monoklival megyek dolgozni, és a közel és távoli terveim között se szerepel a gyerek, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nekem ez nem kell.

Erre az emberek 90%nak általában az a reakciója, hogy majd lenyugszok és meggondolom magam, mint mindenki más. Mert ugye egy nő ne legyen izmos az hogy néz már ki, miért nem hordok én is nőies ruhákat. És ezek végtelen variánsai egyfolytában...

Na szerinted az emberek többségének, akinek annyi lelki ereje sincs, mint a lepke fing, mégis mennyire komfortos szembe menni az árral, ha neki egyszer nem az kell, amit leosztottak?

27N

Mert nem tudnak felelősséget vállalni a döntéseikért, úgy vállalnak gyereket, hogy valójában nem mérlegelik a hosszabb távú következményekeit az életükre érzelmi téren.

A férfiaknak ilyenkor kell valójában szembesülniük azzal, hogy nem ők állnak már az első helyen, változnak a szerepek a kapcsolatukban. Most már a nő nem csak házastárs, hanem anya is, és ezért megosztja a figyelmét, szeretetét, energiáját közötte és a gyermek között. Ezt sok férfi nagyon nehezen fogadja el. Alkalmazkodni kell az új helyzethez, elfogadónak lenni. Akiknél ez nem megy, ott fordul elő gyakran, hogy a férfi a gyerek születése után rádöbben, hogy valójában mégsem neki való az apaság, nem ezt, és nem így szerette volna.

A kérdés a férfiakra irányult, még mielőtt valaki leírná, hogy nem említettem, hogy a nők egyes esetekben, mint társ megszűnnek létezni a kapcsolatban és csak az anyai szerepükre koncentrálnak. Az is egy létező jelenség.

"Most már a nő nem csak házastárs, hanem anya is, és ezért megosztja a figyelmét, szeretetét, energiáját közötte és a gyermek között."

Mondjuk ha normális, érett, valóban felnőtt férfiról beszélgetünk, nem egy túlkoros anyupicifiáról, akkor ez az apára is igaz. Már nem csak férj, hanem apa is, megosztja a szeretetét, figyelmét és energiáját a felesége és a gyereke közt. Tovább megyek, ugyanúgy foglalkozik a gyerekkel, mint az anya. Mondjuk mert van rá igénye, mert szereti azt a gyereket.

Csak sajnos sok férfi egy hisztis kölyök közel 40 évesen is, aki képtelen feldolgozni, hogy nem ő a világ közepe. Szánalom. Tisztelet a kivételnek, bőven akad, az én férjem is kivétel hálistennek. Ja, hát nem is volt ebből problémánk a gyerek születése után, sőt, számunkra nagyon pozitív élmény a gyerekvállalás.