Mihez kezdjek az önállótlan férjemmel?

Évek óta együtt élünk, azóta rengeteget változott, mert egyrészt látja, hogy ez nekem nem pálya, másrészt már neki is más a nézőpontja, mint a szüleinek, mai fiatalként sokkal egyenlőbb.

Nem rosszindulatból teszi (felejti el), amit tesz, egyszerűen arra nevelték, hogy anya nyalja ki a család seggét.

Hangsúlyozom, hogy mióta nem a családjával él, hatalmasat változott, elmosogat maga után, megtanult főzni, mosni, takarítani. Elképesztő ciki volt, hogy felnőtt emberként azt se tudta, ezek mi fán teremnek, de megtanult mindent, mikor eljött otthonról. (Testvérei azóta is otthon laknak, mert tanulnak, hát ne tudjátok meg...)

Én úgy gondolom, erről az anyja tehet, mert hiába tanult meg mindent, az alapvető neveltetés sok helyzetben öntudatlanul kijön az emberből. És akkor jön az, hogy ő is sajnálja, mert nem fair valóban, de elfelejtette. Én ezt így gondolom, azért amiket otthon gyakoroltunk be, azokat nem tudjuk teljesen levetkőzni.

Ezekben a helyzetekben pedig nem szeretném megbántani, szeretném úgy megfogalmazni, hogy tanuljon belőle, de ne baltázzam le. Mert ilyenkor belőlem meg előjön az emancipált nő, és mélységesen felháborodok. Amikor meglátogatjuk a szüleit, nekem éppen elég ezt látni náluk.

Sajnos egy pár soros írásból nem jön le, de ne ítéljetek el feltétlenül minket!

Tulajdonképpen nem értem, hogy valaki jólelkű, segít mindenben, mégis ehhez az egyhez hogy állhat ennyire másképp.

Írtátok még, hogy ezért érdemes együtt élni házasság előtt, mi éltünk együtt (saját otthonban már), és már az elején letisztáztam vele a szerepeket, és igyekszik, de tényleg, lehetne akkor jobban is? Tehát ő sem biztos, hogy akarja eléggé a változást?