Miért választanak a nők gyerekes pasit, ha utána meg rinyálnak a gyerek/ek miatt?

Ez még akkor különösen érdekes, a csaj úgy kezd ki a pasival, hogy az még nős és kisgyerekes apa. Sikerül elszeretni az asszonytól, és elégedetten hátradől.

Aztán meg egy életen át háborog, hogy ott vannak a gyerekek az előző házasságából.

Bizony: egy elvált, gyerekes apa nem egyenlő egy gyerektelen agglegénnyel, még akkor sem, ha már évek óta független. Ugyanúgy viszi a gyereket az új kapcsolatba, mint ez elvált feleséget, csak nála kevesebb időt töltenek.

Csak sok buta liba ezt nem tudja felfogni, mert "úgyis az anyjával van a gyerek".

Mások nevében nem beszélhetek, a saját példámat tudom megosztani veletek:

Összeismerkedtünk a férjemmel, tudtam hogy van gyereke. Amikor komolyabbra fordult a kapcsolatunk, akkor mutatta be nekem a lányát. Négy éves volt, egy kis tünemény, imádtam. Mégis honnan kellett volna előre tudnom, hogy később bizony lesznek vele viselkedésbeli problémák? Akkor még kis cuki volt, de ahogy nőtt, és ahogy az anyja egyre tömte a fejét hülyeségekkel, úgy változott. Mára hét éves múlt, és mivel az anyja azzal igyekezett kompenzálni a gyereknél, hogy apának "új nője" van, hogy mindent megengedett neki, így tökéletesen el lett kényeztetve. Mára ott tartunk, hogy üvöltve hisztizik, ha valamilyen kérésére nemet mondunk, mert hát "anyánál nekem minden szabad", nem hajlandó enni, ha nem engedjük neki, hogy a tévé előtt vacsorázzon a kanapén, elvárná, hogy minden hétvégén, amikor jön hozzánk, valami drága ajándékot kapjon. Szokott kapni csokit vagy apró játékot, de azt falhoz vágja, mert "nem került apának sok pénzébe", stb.

És nem tölt velünk annyi időt, hogy nevelni tudjuk. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a gyerek hibája, hanem az anyjáé, de akkor is az a helyzet, hogy nem tudom őt őszintén szeretni. És tegye mindenki a szívére a kezét, ti szeretnétek egy önző, követelőző kis hisztigépet, akit esélyetek sincs megváltoztatni? Elfogadom a létezését, elfogadom, hogy mindig fontosabb lesz a férjemnek, mint én (és ez így is van rendjén), de nem tudom sajátomként szeretni, és nem tudom tökéletesnek látni, nem tudom mosolyogva nézni, hogy "milyen kis édes, amikor hisztériázik". Ettől nem tartom magam sem rossz embernek, sem pedig gonosz mostohának.

Nyilván, ha négy éves korában ezt előre látom, amikor még egy falat kis tünemény volt, akkor nem megyek bele a kapcsolatba.

Gondolj bele, amikor anyánál marad a gyerek, és anyának lesz új pasija, az a gyerek minden napjának a része lesz. És így ugyanolyan joga van nevelni, rászólni, stb.

Az apa új párjának meg mindig kuss a neve. Nem szabad nevelnie, nem szabad rászólnia, mindent le kell nyelnie. Különben ő a gonosz mostoha.