Vannak itt olyanok, akik valószínűleg már sosem házasodnak meg, de akartak volna? Mondjuk 25-30 felettiekre gondolok. Hogy viselitek, és mikor fogadtátok el?

Bocsánat, teloról írok!

Az az ember akinek volt már része akár többször is a rózsaszín ködhöz, annak ez nagyon nehéz lesz a maradék kb.40 évében. Ugyanis ha nem is most, de késöbb igényelni fogja mindazt, mivel már átélte a tutit. Igy, kedves kérdező, ha nem is egyhamar, de később piszoknehéz lesz. Az állat az jó pont, a kutya 10-15 évig veled marad és imádni fog. A felszines csacsogós barátokat leépiteném,akik MINDIG jönnek valamilyen formában a pasikkal és a burkolt célzásokkal. Karrierbe merülés, jó fizetés elérése és akár késöbb egy ujszülött örökbe fogadása, aminél már csak az jobb, ha tesókat fogadsz örökbe.

Ami szerintem nagyon meg tudja ezt könnyíteni, az az, ha nem függsz érzelmileg másoktól, és nem kattog a az agyad mindig, hanem akármikor, akármilyen helyzetben el tudod terelni a gondolataidat. Lássuk be, sajnos a nők erre nemigen képesek, mert mindig kell a rohadt kattogás de szinte minden apróságon.

Kérdező! 29/N vagyok, aki írt korábban. Nos, nekem is van PhD-m meg két diplomám, de őszintén szólva eddig eszembe se jutott, hogy emiatt nem lennék sikeres a párkapcsolatok terén. Tény, hogy fontos, hogy hasonló szinten legyünk az illető pasassal, de akikkel próbálkoztam eddig, azokra ez stimmelt többé-kevésbé, tehát nem ebből fakadt nálam a probléma.

Persze a te helyzetedet nem ismerem, végül is elképzelhető, hogy vannak pasik, akik ettől megijednek. (Szerencsére aki maga is rendelkezik ezekkel a címekkel, nem ijed meg. :))

Nálam a probléma egyértelműen lelki, járok is pszichológushoz 6 éve. Én azért bizakodó vagyok, és úgy vagyok vele, hogy előbb-utóbb csak lesz egy szerencsés találkozásom. A gyerektéma nekem nem olyan fontos, szóval ezen én nem szoktam kattogni. Inkább a magánytól félek sokszor.

Érdekes, amit a barátokról írsz. Azt írtam, a barátnőim egyre kevésbé érnek rá a párkapcs. miatt. Szerintem ez bizonyos szempontból érthető. Attól még nem mondanám, hogy nem igazi barátok. Van mondjuk egy barátnőm, aki teljesen lesz*r azóta, vele volt is konfliktusom többször. De őt is úgy fogom fel, hogy voltak szép éveink együtt, akkor őt barátomnak tartottam. Szóval a múltat én nem kérdőjelezem meg attól még, hogy a jelenben ki vagyok rá akadva, amiért elhanyagol.

Rosszabb pillanataimban engem is elkap a "vénlány vagyok" érzés, de szerencsére többnyire sikerül leküzdenem. Meg arra gondolok, hogy a párkapcs. nem jelent automatikusan boldogságot. (Persze van sok boldog pár, ez nem nekik szól.) Csak ahogy el-elnézelődöm a környezetemben, látok ám olyan kapcsolatokat, hogy azoknál egyedül lenni is sokkal jobb.

Meg úgy általában véve nincs magamról rossz véleményem, csinosnak tartom magam, intelligensnek, tehát az önbizalmammal nincsen gond. Tehát nyilván jönnek majd még olyan férfiak, akiknek bejövök, és remélhetőleg ők is nekem. (Mint mondtam, a probléma nálam inkább gyerekkori sérelmekre vezethetők vissza, amik még most is kihatnak... bár ezzel valszeg sok ember így van.)

Volt egy 6 éves kapcsolatom.Ugyanígy éreztem,mint Te.Utána hárítottam mindenki közeledését.Falat vontam magam köré.Két hasonló cipőben járó barátnőmmel gyakran csináltunk programokat,nyelvtanfolyamra, aerobikórákra jártam, plusszmunkát vállaltam.Vettem egy lakást,rendezgettem.Így telt el 4 év.Talán ez a rész válasz a kérdésedre,hogy lehet a "vénlányságra" berendezkedni.Eldöntöttem,sosem lesz pasim,nem tudok többé bízni.De a gyerek iránti vággyal nem tudtam mit kezdeni.Egyik barátnőm otthon volt gyesen, gyakran mentem babázni,úgymond enyhíteni ezt a vágyam.

Aztán jött a férjem.Nem adta fel,hívott,keresett,34 voltam.1 év múlva összeházasodtunk,37 évesen szültem.

Soha nem mondd,hogy soha!

Leírom neked a volt szomszédom és egy kolléganőm történetét.Ők vénlányok /egyedül vannak 50 felettiek/.

A volt szomszédasszonyom sajnos nagyon megértem.26 évesen megerőszakolták,soha nem tudott normális párkapcsolatot létesíteni.Még csak 40 volt mikor megismertem,de legalább 20 évvel idősebbnek nézett ki :( Minden másnap a szüleihez jár beszélgetni,illetve segíteni nekik.Óvónő lett,hogy gyerekekkel foglalkozhasson.

A másik történet a kolléganőm,elmondása szerint,ő nem akarta lekötni magát egy pasi mellett sem,váltogatta is őket rendesen.Aztán elszállt felette az idő,már nem sikerül 3 éve pasit "fognia".Viszont egyre áskálódóbb a munkahelyen /persze ez nem feltétlenül a magány miatt lehet/,a pletykák szerint ő erre ráér,a családosok nem.Nincs egy barátnője sem.Most jött két új kolléganő,huszonévesek,velük próbál barátkozni./A háta mögött a két csaj kineveti./

Persze ezek kirívó esetek.De aki egyadül marad,azt hosszú távon megkeseríti a magány.Ahogyan egy rossz házasság is.

Kívánom,hogy néhány hónap múlva ne így gondolkozz,és találd meg a párod!

:)))

Utolsó vagyok,ilyen jó humorral jófej vénlány leszel :)))

De azért továbbra is azt kívánom,találd meg a párod!

Először én is le akartam írni a történetemet, hogy: 30 évesen ismertem meg a férjemet, nekem is több diplomám van, én is ismerek korán házasodó aztán pár év múlva elváló embereket stb., de ha te arra vagy kíváncsi, hogy hogy lehet elviselni a vénlányságot, akkor tessék:

Egy rokonom már 55 éves és sose volt férje/gyereke. Tanárnő. Elfoglalja magát, vannak háziállatai, barátai, tornázni-koncertre-ebédelni-vásárolni-kirándulni stb. jár az ismerőseivel. Hát így.