Önző vagyok, vagy lábtörlő?

Úgy érzem, hogy a férjem nem figyel rám eléggé. Annak ellenére, hogy tudom, mennyi mindenben a kedvemben jár, hisz, amit kérek, megteszi, és szívesen teszi meg. (pl. hoz egy pohár vizet, kitereget, még egyszer a ruháimat is összehajtogatta) Mégis, most amikor magam alatt vagyok, úgy érzem, hogy nem számíthatok rá eléggé.

A kisfiunk 3 éves, az elmúlt időszak nagyon nehéz volt vele, beteg volt, és nem aludt jól, én meg virrasztottam a férjemmel felváltva, kimerültem. Annyira, hogy már volt olyan időszak, amikor mindenem fájt, 1 hete szinte minden nap fáj a fejem, a nyakam, vállam be van görcsölve. Úgy érzem magam, mint egy 100 éves.

Most a cumit „vettük el” a kisfiunktól (muszáj volt, mert nagyon csúnya kezd lenni a foga, és oviig már nem lesz több ilyen nyugis hetünk), ami miatt megint nehezebb és idegőrlőbb az elaltatása (2 óra), plusz sajnálom őt, ami lelkileg sokat kivesz belőlem. A férjem most a héten elmegy 4 napra hegyetmászni, az addig hátralevő 4 napból 2-őt dolgozik, egyszer a családja jön Hozzánk vendégségbe, maradt egy nap, amikor jobban segíthetett volna. Ő viszont szeretett volna elmenni sportolni, 2 órára, és kérdezte, hogy mikor jó Nekem. Mondtam, hogy nekem nem jó, ha a hegymászás előtt még elmegy sportolni (azon kívül, hogy minden második este fut is itthon), mert már így is úgy érzem, nem bírom tovább, fáradt vagyok. Ő erre azt mondta, hogy nálam kivágja az a biztosítékot, ha ő sportolni akar, mert az nem normális, hogy ő 2 órára akar csak elmenni, én szabnám meg mikor, és még úgy sem lehet. Nagyon rosszul esett, mert pont azt vártam volna, hogy kicsit „megment” engem, és valahogy eléri, hogy vagy fizikailag vagy lelkileg jobb legyen egy kicsit nekem, lelket önt belém. (Én így tettem volna.) A kisfiunk előtt nem akartam veszekedni, ezért mondtam, hogy este megbeszéljük, estére én elfelejtettem (hulla fáradt voltam), ő nem hozta fel. Másnap délelőtt viszont feltűnt, hogy mogorva, nem vidám, nem kedves, és mindig a ház másik pontján van valami dolga. Rákérdeztem, és kiszedtem belőle, hogy az rossz neki, hogy én ennyire megmondom neki, mit csinálhat, mit nem. Hát, ez még rosszabbul esett, mert azért, mert neki, nem jöhetett össze a tuti, képes további rossz érzéseket rám rakni a sértődésével.

Mondtam, hogy azonnal menjen el sportolni, persze így ő már nem akart, de végül csak rávettem. Pont akkor ért haza, amikor én totál megsemmisülve jöttem ki a 2 órás altatás után, amikor a kisfiam hol nagyon sírt, hol őrjöngött.

Nem vagyok hisztis típus, sem a kisfiammal, sem a férjemmel nem kiabálok, nem vagyok önző sem, mégis a férjem erre célozgat, amikor „korlátozni” akarom a sportolását.

Persze a helyzetet sok ezer más dolog is árnyalja, de így is hosszúra sikerült…