Szerintetek meg kell alkudnom előbb-utóbb, és nem folytatható örökké a huszonéves szingliség?

Januárban lett vége nagy dirrel-dörrel a kapcsolatomnak, teljesen összetörtem, elképesztő, miket csinált velem (rendőrségi ügyek is voltak belőle).

Na mindegy, a lényeg, hogy még kb. egy évig biztosan nem fogok tudni megbízni magamban, és másban sem (egyszerűen érzem).

És akárhogy is számolom, ki fogok csúszni az időből, hogy pl. gyereket vállaljak, és egyre kevesebb pasi lesz, aki oké, de mégsem kelt még el.

Most persze jó egy kicsit szabadnak lenni hosszú évek után, kiélvezni a szingliség minden mozzanatát, de már a barátnőim is férjnél vannak, egyre kevesebb dolgot tudok velük csinálni, meg sok erőm sincs már ezekhez munka után.

Meg kellene próbálnom mégis lenyelni a békát, és olyan pasikkal elkezdeni járni, aki nem tetszik vagy akivel nem lennénk egyenlő felek? Vagy pedig várnom kellene míg megint képes leszek bízni?

Lehet-e az ember örökre szingli, vagy egy idő után ez tarthatatlan életvitel? De mi a megoldás a problémára?

27N