Mi ez az őrület?

Lassan kezdj tőle búcsúzni... :-(

Elmúlhat...Tinédzserkorban is van egy jellemző időszak, amikor az ember csoportokat keres, és ki skeanhedekhez csapódik, ki meg keresztény gyülekezetekhez, stb...Lehet, hogy idősebb korban is van olyan periódus, amikor az ember kétségbeesetten keresi az élet vége előtt az értelmét. Valóban lehet ez kapuzárási pánik. A tinédzserkoriról tudok nyilatkozni, 7 év alatt "kinőttem" - de kellett hozzá jó néhány nagy pofon. Akkor azt hittem, itt a világvége, de azt hiszem, jó hogy rákényszerültem megtalálni a helyem a valódi életben, mint abban az álomvilágban. Ismerek olyanokat, akik még most is benne vannak, de többségük 7-10 év után már rég kijózanult, maximum formálisan jár még a közösségbe. Ez attól is függ, ki mennyire képes szembenézni a valósággal. Van aki egy életen át képes magának hazudni bizonyos dolgokban. A veszély nagy rá, hogy összejön valaki hozzá hasonló gondolkodásúval. Lehet, hogy az elvesztésed felrázná, de nem biztos hogy ez a megoldás:( Nem tudom, engem is annyira elvont a gyülekezet, beosztották minden percemet, aztán amikor nagyon beteg lett a nagymamám és több tragédia is történt a családomban, rájöttem, hogy lehet, hogy nem hívők és nem lelki társaim, de amikor kiskoromban beteg voltam, ők ültek az ágyam szélénél aggódva...Úgyhogy gyülekezeti órák, utcamisszió és evangélizáció és ifjúsági órák és imaórák és énekkari órák helyett egyszerűen csak odaültem Mama ágya szélére és azt gondoltam, nem érdekel mit akar Isten, nem érdekel a szolgálat és felőlem kihalhat az egész gyülekezet, én a családommal akarok lenni. Azóta számomra mindennél fontosabbá vált az idő, amit a közeli családommal tölthetek, legyen az akár ember, akár kutya. Már nem tudna beszipolyozni egyetlen gyülekezet sem. 10 év után akaratomon kívül találkoztam a volt lelkipásztorommal, kedvesen invitáltak evangélizációra és amikor kifejtettem, hogy nincs időm a családom, a kutyáim miatt, azt mondták, nagy hiba volt ennyire lekötni magam. Tiszteltem még mindig őt annyira, hogy ne szálljak vitába egy öregemberrel, ezért inkább befejeztem a párbeszédet. Ma már van olyan biztos értékrendem, amit semmiféle kívülről jövő nyomás nem tud megrendíteni. A gyülekezetben azt sulykolták belénk, hogy legyen első Isten, aztán a szolgálat és csak aztán a család. Egy általam ismert hívő fiú fel mert szólalni ez ellen és elmondta, hogy véleménye szerint pont emiatt a sorrend miatt van annyi széteső hívő család és hogy szerinte a családnak kéne első helyen lennie. Én csodálom a bátorságáért, mert abban a közegben ellentmondani a lelkipásztornak egyet jelentett a kiközösítéssel. Ő nem vesztette el a hitét ezek miatt, de a gyülekezet kirekesztette magából, már csak amiatt a szentségtörés miatt is, mert szerelemből másik gyülekezetből merészelt feleséget választani magának. Nekem a hitem is ráment az egészre, de néha azt gondolom, lehet ott a háttérben mégis Valaki, aki úgy rendezte, hogy kiszakadjak abból a közegből, ahol nem hallhattam meg a saját gondolataimat, és felismerjem, hogy amikor ott ültem a haldoklóim ágya mellett, pontosan ott voltam, ahol Ő látni akart. Itt persze nem arról beszélek, hogy a gyülekezet elítélte volna a betegek látogatását és hasonlók - csak egyszerűen úgy beosztották az ember idejét, hogy semmi nem maradt a családra. Max. azoknak, akiknél minden családtag gyülekezetbe járt. De ez keveseknek adatott meg, ha meg nem vettünk részt a gyülekezeti alkalmak mindegyikén, rögtön jött a susmogás, meg a megszégyenítő hangos imádság értünk... Az ember még el is hitte, hogy iszonyatos vétket követ el, ha alszik egy jót odahaza a vasárnapi úrvacsora helyett... Én rájöttem, hogy késő az, amikor az ember a másik halálos ágyánál tér észre. Nekem kell az idő, amit együtt tölthetek velük, addig amíg élnek:) És talán Isten is ebben gyönyörködik igazán - ha létezik. De hozzá kell tennem, ehhez volt egy családom, aki szeretett feltétel nélkül: hívő és hitetlen állapotomban. Nem volt egy tökéletes család, de még mennyire hogy nem. De nem volt kérdés sosem, hogy közéjük tartozom. Ha kitagadtak volna a hitemért, biztos nem találok vissza közéjük. Ettől függetlenül nem mondom azt, hogy egy feleségnek mindent el kell tűrnie a férje részéről. Mosógépnek nem lehet lefokozni senkit. Nincs egyszerű megoldás sajnos. Azok, akiknek az elvesztésén megtanultam, mi a legfontosabb az életben, azok nem támadnak már fel soha.