Miért fontos megházasodni? Házasság nélkül nem lehet boldogan együtt élni?

Mi papír nélkül is boldogok vagyunk, két tündéri gyerkőcünk van, szeretjük egymást. Mi kell még? Ha úgy alakul, hogy eljutunk egy egzotikus szigetre ott összeházasodunk. Kettesben, mert akkor az tényleg rólunk fog szólni. Csak nekünk, nem a közönségnek.

Hogy megszólnak-e?! Kit érdekel? Ha nem ezért, majd másért! Mindig találnak valamit az emberek, amiért meg lehet szólni a másikat!

Vannak akiknek fontos a házasság, és vannak akiknek nem.

Akár egyik, akár másik tábort képviseli az ember, egyiknek sem kéne lenézni a másikat, csak mert valamelyik oldalt képviseli.

Én már találkoztam olyan 35 éves csajjal aki beszólt nekem, hogy úristen, hogy voltam képes 25 évesen férjhez menni, és milyen szar lehet nekem börtönben élni... később meg azt hallottam, hogy sír a barátnőjének, hogy a pasijával most lesznek 10 éve együtt és még mindig nem hajlandó elvenni...pedig mennyit könyörgött neki.

A férjem is és én is úgy voltunk vele, hogy nekünk fontos a házasság, és mindketten csak egyszer akartuk megtenni. Egymással. Ettől nem lett több a kapcsolatunk, az alapja házasság nélkül is megvolt. De így éreztük jónak, ezért összeházasodtunk.

Nem társadalmi nyomás hatására történt, nem is gyerek miatt, és semmi ilyesmi. Mindketten ezt akartuk, ennyi.

Plusz, nem szültem volna gyereket olyan férfinak aki nem vesz el. De ez már egy másik dolog.

Lehet boldogan élni házasként, vagy élettársként, és lehet boldogtalanul is élni házasként, vagy élettársként. Ez a kapcsolattól függ, és nem attól, hogy házasok e a felek vagy csak együtt élnek.

Minden attól függ, hogy 2 ember akik összekerülnek, mennyire gondolkodnak azonosan erről a kérdésről.

Mindenki éljen úgy ahogy akar.

27/N

Egy kapcsolatot a házasság tesz teljessé és emberivé. Minden másfajta az állatok is képesek.

Ezt nem cikizésből írom, hanem ez a valóság. Az elkötelezettség és utódgondozás ksiebb-nagyobb foka megvan az állatoknál is (valahol viszont teljesen hiányzik), aki azt mondja, "nem kell a papír" az nincs tudatában annak, hogy itt nem egy "papírról" van szó.

Két ember között nem az utódnemzés a nemi kapcsolat egyetlen célja, ott két teljes ember egyesül és alkot egy magasabbrendű egységet. Nem szövetséget vagy együttműködést, hanem egységet. Minden emberi dimenzióval: vagyis nemcsak fizikai, hanem érzelmi, lelki, gazdasági, jogi, társadalmi transzcendens egységet is, mert mindez hozzátartozik az emberi világhoz, nemcsak az utódnemzés biológiai egysége. Ennek van tanúk által aláírt "papír" része is az emberi társadalomban, de van érzelmi, vagyonközösségi (minden vagyont közösbe helyezését ideértve), leleki, stb. vetülete is, amelyben két ember és minden, ami hozzájuk tartozik, teljes elkötelezettséget és egyesülést visz véghez.

Bizony nem mindegy, hogy egy olyan kapcsolatban élek, amiben benne volt ez a teljes elkötelezettségnek a társadalom előtt is deklarált formája, és aztán mindenünk közössé lett-e vagy sem. A házasságon kívül kedvelhetjük egymást, de mindig marad egy kis bizonytalanság: meddig tart, mennyire elkötelezett irántam a másik és én iránta? A házasságok nem azért mennek szét, mert a házasság rossz (szerintem egyébként így is jóval több a szakítás házasságon kívül, mint belül), hanem azért, mert a házasság fenti telejsségét nem vették teljesen komolyak a házasulandók (akár kezdetben, akár később). Ugyanis ha 2 ember midnenestül egyesül, akkro onnan már nincs visszalépés, mert magasabb létezési szintre kerültek! Ott már nem 2 ember szövetségéről, együttéléséről és kapcsolatáról van szó, hanem egy olyan egységről, ahol a 2 ember megszünik különálló emebrnek lenni minden tekintetben, és mindketten egy magasabb egységbe lépnek! A másik hibája nem egy kívülálló személy hibája lesz, hanem az én saját hibám, mert bizonyos értelemben én magam vagyok a másik személy is! Ha az emberen belül belső ellentmondások keletkeznek, akkor nem mondhatja, ezt az állapotot úgy lehet megszüntetni, hogy ketté vágom magam és elválasztom a 2 részt, hanem KIZÁRÓLAG a belső ellentondás megszüntetésével, és az egység harmóniájának visszanyerésével.

Nem elvolt filozófia ez, hanem a legkőkeményebb gyakorlati valóság. A házasság ugyanis a maga telejsségében erről a radikális és teljes egyesülésről szól, a házasság nem a válással szünik meg, hanem már akkor, amikor úgy gondolkodom házasátársamról, mint egy rajtam kívülálló személyről! Ezért fontos a házasság, mert annak még van olyan "szertartása", amely erre a belső titokra irányítja az emebr figyelmét, és ha ezt komolyan gondoldjuk, akkor ez meg is valósul, mert az ember képes ilyen teljes egyesülésre!

Szerintem mindenki döntse el maga, hogy házasságban vagy élettársi kapcsolatban akarja élni az életét a kedvesével. Nem jobb vagy rosszabb egyik sem.

Azt én is úgy látom, ahogy írtad, hogy sok nő hajlamos ebből kényszert csinálni, mindegy hogy milyen áron, csak legyen már feleség. Olyat is ismerek, akinek majdhogynem mindegy volt hogy ki, csak valaki vegye már el. Nem tudom mi ez a házasodni vágyás a nőknél, miért éreznek kényszert a fehér ruha viselése iránt.

Nálam pont fordítva volt. Soha nem akartam férjhez menni. Nem érdekelt a házasság, se a megkötése, se a fehér ruha. Több mint 8 évig voltam úgy kapcsolatban, hogy nem mentem hozzá. Majdhogynem életfilozófiám volt, hogy házasság nélkül akarjon aki akar. Aztán megismerkedtem a (mostmár) férjemmel. Szerelembe estünk és valahogy vele minden más volt mint korábban. Jól esett egyre közelebb és közelebb kerülni hozzá, vágytam vele egy családot alkotni ketten, ösztönösen első perctől kezdve éreztem, hogy megérkeztem. Pár hónap múlva megkérte a kezem és elsőként neki mondtam igent. Házasságkötésünk óta még bensőségesebb a viszonyunk, még jobban összetartozunk. Nem volt célom a házasságkötés, vele mégis minden természetesen magától alakult így.

Kedves Kérdező!

Lenne egy észrevételem azzal kapcsolatban, amit a 8. hozzászólásodban írtál.

Véleményem szerint sem előtte, sem azóta nem írt senki semmi olyat, amit jogosan nevezhetne bárki is sértődésnek vagy hisztinek, fogalmam sincs, milyen alapon írtad ezt.

Ugyanakkor esetleg érdemes lenne egy őszinte pillantást vetned arra, hogy - ezzel szemben - hogy reagáltál Te, amikor a A 11. hozzászóló mindössze ennyit írt bevezetésképpen:

"Annyiszor felmerül ez a kérdés! Nem értem, mire jó, miért nem lehet elfogadni, hogy egyik ember így érez ezzel kapcsolatban, a másik úgy?"

Egyrészt egyetlen szóval nem mondta, hogy itt a Gyk-en tesznek fel sok hasonló kérdést, - bennem ezt például még csak fel sem merült az olvasásakor, - szerintem arra gondolt, hogy sokszor szóba kerül ez a kérdés beszélgetések során, a mindennapi életben. Másrészt, még ha valóban úgy is értette volna, ahogy Te értelmezted, szerinted az a megjegyzésed, amit erre írtál, és amit itt idézek:

"Sokszor volt a kérdés? Én egyszer kérdeztem meg! Arról nem tehetek, hogy egész nap itt lógtok, és egész nap ezeket a kérdéseket olvassátok!"

mennyire volt tárgyilagos, megalapozott, valamint mások minősítéstől és általánosítástól mentes észrevétel, és mennyire volt a Te sértettségedből fakadó, indulatos vagdalkozás?

Ezen a fórumon, vagy bárhol akkor érdemes feltenni egy kérdést, ha az illető azt szeretné, (és az egóját kissé félretolva az útból, el is fogadja) hogy mások - kulturált hangnemben - őszintén megírják az azzal kapcsolatos meglátásaikat, véleményüket, függetlenül attól, hogy egy állásponton vannak-e a kérdezővel.

Én úgy látom, a Te kérdésed esetében pontosan ez történt.