Házasok! Ti honnan tudtátok, hogy ő az igazi?

Egyszerűen csak éreztem, bár nem mertem biztosra venni, hogy igazam van.

4 csodálatos éve élünk együtt, egyre jobban szeretjük egymást, és a hétköznapok sem unalmasak (akkor sem, ha itthon ülünk pénzhiány miatt). Ezeket jó jelnek tekintem, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Tenni kell a kapcsolatért, és akkor "igazik" maradunk egymásnak :)

Őszintén szólva, bár komolyan vettem a kapcsolataimat, sosem éreztem azt, hogy azok "véglegesek". Ezt csak így utólag belegondolva tudom, akkor persze 100%osan benne voltam és nem gondolkoztam ilyeneken. Nem ábrándoztam sosem esküvőről, meg holtomiglan-holtodiglanról, nem éreztem, hogy lépni kéne bármelyikkel is. Elfogadtam a hibáikat, mert gondoltam a "felnőtt" kapcsolatok a kompromisszum készségről szólnak, de időnként legszívesebben megnyuvasztottam volna őket a hülyeségeikért. Csak akkor azt gondoltam, hogy hát mindenkiben van valami ami zavar, nincs olyan, aki tökéletes.

Most sem gondolom, hogy létezik tökéletes ember, csak már tudom, hogy elég más érzés mindig elnyomni magamban azt, hogy gyakorlatilag megőrjít valakinek a hülye szokása, meg az, ha ugyan olyan irányú a két fél hülyesége, vagy olyan kis problémák vannak, amiket humorral el lehet ütni.

Amikor a férjemmel találkoztam sem gondoltam, hogy na házasság, gyerekek, boldogan élünk, míg meg nem halunk, csak egyszerűen nagyon más volt. Nem kellett folyton alkalmazkodnom, kicsit bénán hangozhat, de olyan érzés volt, mint ha a részem lenne. Az elejétől természetes volt számomra a jelenléte, nem voltak kérdések bennem, csak tudtuk, hogy minden menni fog. Amikor megkérte a kezem, aztán összeházasodtunk, akkor is olyan magától értetődő volt mindkettőnknek, hogy ennek így kell lennie. Nem volt mérlegelés, hogy biztos, meg elég jó lesz -e, csak úgy jött magától minden.

Lehet, hogy nem ilyen válaszra vártál, mert nem volt villámcsapás, meg ilyesmik, de nagyon szeretjük egymást és boldogok vagyunk. Nekem ilyen érzés volt megtalálni az igazit, hogy tudtam, hozzá sosem kell majd görcsösen igazodnom és mindig egymás mellett leszünk, bármi történjen is.

Hát ez jó kérdés. Én mindegyik kapcsolatomat hosszú távra terveztem, aztán ha gond volt, és nem működött, akkor szakítottam.

A férjemmel nem tudok úgy összeveszni, hogy eszembe jusson elválni, amióta ismerem, nem tudom megmondani, hogy miért. :)

Én még nem vagyok házas, de szeretnék válaszolni a kérdésedre.

A párommal még csak 9 hónapja vagyok együtt, az ötödik hónap végén költöztünk össze. Az előtte lévő párom már a vőlegényem is volt, vele 4,5 évig voltam együtt. Még nem merem kijelenteni 100 százalékosan biztosra, hogy a mostani párom az igazi, de eddig azt érzem, hogy ő az: ) Több apró jel utal nekem erre: az előzővel való összeköltözésnél hezitáltam és volt bennem egyfajta kétely érzés. A mostaninál nem volt semmi ilyen, egy szemernyi kétely sem volt bennem, nem akartam 'még egyszer' átgondolni. Az előzőnél amikor az esküvőről beszéltünk akkor inkább félelemmel gondoltam az egészre és nem várakozással teli izgalommal. Lehet, hogy csak mostanra értem meg erre, nem tudom.

A párommal minden téren jó. Voltak már apróbb súrlódásaink, és meg tudtuk beszélni, tehát tudjuk kezelni értelmes módon a konfliktusokat, ami fontos számomra. Ha valami bajom van, akkor azt nem félek elmondani neki, ami egy előző kapcsolatomban nagy probléma volt, ott szinte mindent magamba fojtottam. Látom a hibáit és nem zavarnak, nincs olyan tulajdonsága, ami számomra elviselhetetlen lenne. Régebben olyan voltam, hogy nagyon igényeltem, hogy mondja nekem azt a párom, hogy szeret. Most nem mondjuk gyakran, de nem is érzem szükségét, mert érzem erősen, hogy szeret.

Én 27 éves vagyok, a párom 34.