Tudnátok nyújtani egy kis lelki támogatást?

Van benne valami. Esélyes, hogy megpályázok egy állami helyet (nem valószínű, legyek akármekkora észkombájn, mert az eredetileg tervezett szakra összesen egy államilag finanszírozott helyet tartanak fenn évente), addig is eltart édesanyám a testvéreimmel együtt, néhány év múlva pedig lesz egy diplomám, amivel szintén nem fogok tudni elhelyezkedni külföldön. Viszont lesz egy rakásnyi tartozásom.

Most pedig, hogy a barátom már odakinn van, és dolgozik, vagy szakítok vele, visszaküldöm az eljegyzési gyűrűt postán és megmondnom neki, hogy az itteni egyetem fontosabb (Habár a 2014-es modulokat ha megszakadok sem fogom tudni kifizetni, erre pedig nincsen semmilyen államilag támogatott lehetőség), vagy otthagyja a 3500 forintos órabérét, hazajön, és szembenéz a családja haragjával. Őt nem vennék fel államilag támogatott helyre, és hiába gazdag a családja, sem az egyetemet, sem a 2014-es modulokat nem fizetné ki neki senki, úgyhogy végül elmehetne 490 forintos órabérrel árufeltöltőnek a tesco-ba, feltéve, hogy alkalmazzák.

Viszont ne menjek külföldre, ne próbáljam meg, mert álomvilágban élek, el vagyok kényeztetve, sosem végeztem még fizikai munkát (ez sem igaz), és úgysem olyan lesz, ahogy elképzeltem. Szóval sem menni, sem maradni nem tudok. Van valakinek arra nézve tippje, melyik lenne a legfájdalommentesebb mód arra, hogy megöljem magam? Mert más lehetőségem nincsen, úgy látom.

Pedig ezt muszáj véghez vinnem. Ha valaha boldog akarok lenni, nem várhatom el azt, hogy támogassanak olyan emberek, akiket megáldott az ég a tipikus magyar mentalitással. Olyan emberek, akiknek eszük ágában sincsen támogatni egy olyan dologban, amit ők nem tennének meg vagy amire nem lennének képesek. Nem értem, miért adtam ennek a segítsük-egymást dolognak egy esélyt. Ha egyszer úgyis tudom, hogy képes vagyok rá egyedül.