Állandóan neheztelek a férjemre minden különösebb ok nélkül, mi a kiút?

Jelentem, azóta elmúlt, mintha nem is lett volna. Most azt gondolom, 3 összetevős volt ez a neheztelés:

1. Hormonális megborulás.

2. A negatív szülésélmény, amely során voltak tőle független és vele kapcsolatos sérelmeim is. Otthonszülésre készültünk, de kizáródtunk belőle sajnos, a kórházban pedig a férjem tökre pánikolt, emiatt egy ponton becsődített mindenkit a szobába, pedig nekem nyugalomra és békére lett volna szükségem, tudhatta volna, nagyon sokat készültünk a szülésre. Ha nem fontoskodik mindenki körülöttem és nyaggat, hogy így forduljak, úgy feküdjek, amúgy vegyem a levegőt, vagy turkál bennem fájás közben(!), tök szép szülés lehetett volna. Tudom, hogy kell szülni, nem kell levezényelni, elég lett volna csak támogatni, komplikációmentes volt minden, és ez nem az orvoson múlt, aki rámszólt, mint egy rossz kisdiákra, hogy miért az orromon veszem a levegőt, megmondta, hogy nem ott kell... Akart a halál vitatkozni mindenféle tótumfaktumokkal szülés közben, nagyon kellemes transzban voltam, aminek köszönhetően nagyon is jól éreztem, mikor mit kell tennem, szuperül érkezett egyre lejjebb a kisbabánk is. A férjem dolga lett volna, hogy ha már megvédeni nem tud, ne rontson a helyzeten, de úgy szaladt a szülésznőkhöz, hogy jöjjenek gyorsan, mert mindjárt jön a baba, mintha az életünk múlt volna rajta. Ráért volna akkor jelezni nyugodtan, amikor már jól érzem a tolófájásokat. Mindegy, àtbeszéltük, feldolgoztuk.

3. Karrierkilátastalanság, ami azóta kezd jó irányba fordulni. Nagyon nyomasztó volt, hogy az otthonunk falain kívül értéktelennek éreztem magam, miközben ő szárnyalt. Most újra dolgozom félállásban baba mellől, ami szuper érzés, és nagyon támogatónak mutatkozott ebben a férjem, ő is vállal áldozatokat az ügy érdekében, mindkettőnk szerencséjére :)

Szóval helyrezökkent minden, ezt is megéltük, mostmár erről is tudjuk, hogy milyen.