Állandóan neheztelek a férjemre minden különösebb ok nélkül, mi a kiút?

#2: ebben a hozzászólásban azért van egy jókora adag önmagad győzködése is, úgy érzem (lehet, hogy tévedek). Én kész8tenék magamnak egy pro és kontra listát arról, mi az, amit utálok, és mi az, amit szeretek/imádok a jelenlegi életemben.

Nem lehet, hogy az a bajod, hogy úgy érzed, innen már nincs visszaút? Nincs ebben a neheztelésben az az érzés, hogy kiszolgátatva érzed magadat a férjednek, még akkor is, ha ő ezzel nem él vissza?

Tudatosan legyél vele kedves, figyelmes, és urald az indulataid. Valószínűleg hozzá semmi köze, csak rajta csapódik le. Keress valamit, amivel le tudod vezetni a feszültséget. Például egy kis séta.

A férjeddel meg beszélgess sokat, este bújjatok össze filmezni, jàrj egy kicsit a kedvében. Ha te akarsz valamit, akkor nyíltan mondd meg. Ne úgy, hogy "több romantikára vágysz", hanem hogy "este üljünk ki a teraszra borozni, vettem gyertyát is". Konkrétan. Ha megtanulja, hogy mi okoz neked örömet, magától is megteszi. Kicsit nêha színlelni kell, hogy minden rendben, és ha a családi béke megmarad, akkor idővel minden rendben is lesz.

Fél év kapcsolatot meg fél év kínlódást azért nem hasonlítanék össze egy több éves házassággal.

Kérdező, elég valószínű, hogy hormonális oka van, és ez a legnehezebb, mert igazából semmit se tudsz tenni azon kívül, hogy megvàrod, amíg elmúlik. A szülés milyen volt? Nem lehet, hogy azt vetíted ki rá?

Amúgy meg minden házasságban vannak hullámvölgyek. Rajtatok áll, hogy elindultok-e hegynek felfelé. De ugye tudjuk, hogy felfelé nehezebb és fárasztóbb, lefelé meg magától gurul. A legjobb, ha ezen az indulaton meg neheztelésen tudatosan uralkodsz, és tudatosan kimutatod a fêrjednek, hogy szereted. Idővel helyre fogsz állni lelkileg, és vissza fog térni a szeretet.

Tudom, hogy mit érzel. Ezen átmentem én is, sőt ennél (valószínűleg) nehezebben. Kiderült, hogy a legkisebb gyereknek idegrendszeri éretlensége van, amit a férjem oldaláról örökölt. Nagyon sok neheztelés volt bennem, akaratlanul is hibáztattam, hiába tudta az eszem, hogy nem tehet róla. Ráadásul a mélyponton a gyerek felé is volt bennem csalódottság és harag. Rohadt nehéz volt minden nap csinálni a fejlesztést, plusz ugye munka, tesók, háztartás, stb. De nem lehet ezeket az érzéseket kimutatni. Magamban kellett lerendezni. Inkább tudatosan udvaroltam a férjemnek, az ő szeretetnyelvén. Ahogy a gyerekemnek is tudatosan kimutattam, hogy szeretem, akkor is, ha minden nap nyúzom a tornával. Nem volt könnyű, és hónapokig tartott, mire változtak bennem az érzések. De most már minden rendben van, és kifizetődött, hogy egy darabig "színleltem a szeretetet".

Szerintem benned az elégedetlenség dolgozik. Hogy nagyszerű karrier lehetett volna mögötted, de ehelyett választottad a családanya szerepet. Nem éltél, nem élted ki magad, nincsenek a hátad mögött tettek amiért több lehettél volna saját magad szemében. Ki tette beléd a gyerekeket, hát a férjed, kit okolhatnal, hát a férjed....

A te kezedben volt a döntés, nem tartottak fegyvert a fejedhez. A saját boldogtalanságodat máson vered le.

De lehet ez még jobb is így, mert ebből szokott az lenni, hogy a szülő, jelen esetben te, a gyereken, gyerekeken vered le a sikertelenségedet.

Iktass be egy pszichológust, vagy csald meg a férjed, ti nők úgyis ehhez értetek a legjobban, hogy a saját fszságaitokat mások veritek le.

"ti nők úgyis ehhez értetek a legjobban, hogy a saját fszságaitokat mások veritek le."

Igen, férfi ilyet még soha nem csinált, ez ilyen Lányos dolog, a puncihoz jár.