Mennyire nehéz kisgyermek mellett a házasságot megtartani?

Vannak olyan kapcsolatok, ahol a problémákat lehet kompenzálni gyerek nélkül, de gyerekkel már nem. Pl a férfi elvárja, hogy a nő végezzen mindent otthon. Egy 2 személyes háztartásban nincs sok meló, de gyerekekkel, több szobával már igen.

A másik, hogy a szüles után a nő élete teljesen megváltozik, a férfié nem annyira. Sokan ezt nem tudják kezelni, a nő neheztel és irigy, a férfi egyre többet "túlórázik".

Két titka van:

1, kommunikáljatok őszintén és normálisan, akkor is, ha kellemetlen dolgokról kell beszélni

2, ketten neveljétek a gyereket és csináljátok az otthoni dolgokat.

Az első azért fontos, mert sok minden megváltozik. Ha nem beszéltek a dolgokról, mindenki csak magában puffog, gyűlnek a sérelmek, az szép lassan úgy megmérgezi a kapcsolatot, hogy nem lehet visszahozni. A második azért, mert 10-ből 8x az a gond, hogy apa leszarja a gyereket, mert "nemtudvelemitkezdeni", és csak mert anyu otthon van, azt hiszi ő vendég a házban, és neki nem kell csinálni semmit. Anyuka így magára hagyva érzi magát, fáradt, és egyre jobban haragszik a férjére, ez szintén egyenes út az elhidegüléshez.

Nekünk 2 gyerekünk van, 4 éves a kicsi, 7,5 a nagy, összesen 13 éve vagyunk együtt. Szóba se került soha a válás, tök jól működünk minden téren. A titkunk ennyi, amennyit leírtam.

Egy 8 hónapos baba mellett azt hiszem pontosan látom min tud "elmenni" a dolog. Nagyon nehezen éltem meg az első 3-4 hónapot. Eleve nem volt jó élmény a szülés, iszonyat fáradtan jöttem haza a kórházból, beütött a babyblues a hormonsokktól, nem ment jól a szoptatás, fogalmam sem volt mit csinálunk és hiába a legtámogatóbb férfi a férjem a világon, egyszerűen nem tudtam megfogalmazni hogyan tud segíteni és így nem tudott. Nem a materiális dolgokra gondolok, hanem a feldolgozásra. Én rengeteget sírtam és hiába tudtam, hogy hazajön meló után rögtön és segít, iszonyat magányosnak éreztem magam egy teljesen új és nehéz helyzetben. A hormonoktól elborulva. Marha jó kombó mondhatom. :D

Ha akkor a férjem nem tud jól támogatni, elkezdett volna vitatkozni velem, mert már megint és megint együtt bömbölök a gyerekkel, elkezdett volna kimaradozni, később jönni, akkor ott képes végleg megreccsenni valami.

Összességében egy nagyon érzékeny helyzet ez, amiben újra kell szerveződnie egy kapcsolatnak is, meg kell tanulni az új szerepeket és kezelni egymás új tulajdonságait. 6 éve vagyunk együtt a férjemmel, de ő engem ilyen elkeseredettnek, tehetetlennek, dühösnek még sosem látott. Nekem is idő volt rájönni, hogy nem rá vagyok dühös, de rajta élem ki és ez nem jó. Neki is idő volt feldolgozni, hogy ez nem neki szól, rajta csattan és ha ezen visszacsattan, akkor elindul a lavina. Az életem 100%-ban megváltozott, amikor az övé csak alig. Egyedül éreztem magam a helyzetben és azt gondoltam senki nem ért meg. Ennek kéne a legboldogabb időszaknak lennie, közben meg a lósz*rt. Nagyon sokat vívódtam.

Azóta rendeződtek a hormonjaim, megszoktam az új helyzetet, már élvezem. Szeretek itthon lenni, már értem a babám nyelvét, szeretem nézni, ahogy nyílik ki neki a világ, elmesélni a férjemnek mit tanult ma, stb. Egyetlen átmeneti probléma és pár nap nem alvás sem fordít ki magából annyira, mint a legeleje. Továbbra is csapatmunka, ha elfáradok, átveszi, ha látja, hogy kivagyok, elenged/küld kicsit kikapcsolni, stb.

A férjemre felnézek, mert így tudott kezelni ebben a nehéz időszakban. Tényleg azt érzem, hogy teljesült a jóban-rosszban fogadalom, eddig nem volt a házasságunkban ilyen komoly próbatétel. Megtanultunk csapatban létezni és imádjuk a kislányunkat, semmiért nem adnánk. Szóval nehéz, de nagyon megéri és én azt vallom, hogy egy jól működő kapcsolatot is megtud rendíteni egy baba érkezése. Ha nem működött jól, azt ahogy más is írta kettesben még lehet kompenzálni, de egy ilyen érzékeny időszakban nem.

Egyébként nekem semmi okom nem volt elköltözni, de még így is csomószor eszembe jutott. :D Aztán jött mellé a gondolat, hogy a gyerekemet nem tudnám itt hagyni, aztán meg az, hogy de ha elviszem, mivel lesz jobb? Akkor meg most mivan? :D Nem a férjemmel volt bajom, hanem a tehetetlenség adott néha jelet, hogy meneküljek. Csakhogy akkor már fel kell dolgozni, hogy nincs hova. Felelősséget vállaltam. Vagyis persze, élhetem az életem, a gyereket meg otthagyhatom az apjának, de az nem én vagyok.