Miért kevés az olyan család, ahol normális maradt a kapcsolat a gyerekek születése után, hanem ugyanúgy boldogságban/szeretetben élnek mint gyerek előtt?

Bemásolom ide egy másik kérdéshez adott válaszom, most is ezt gondolom:

"Szerintem itt inkább jelenségként lenne érdemes ezt kezelni, mint általánosítva hibást keresni.

Eleve hatalmas az információáramlás és a szülőkre nem csak a gyerek ellátásának a feladata szakad rá ilyenkor, hanem részévé válnak egy olyan csoportnak (a SZÜLŐK, nagybetűvel), ami főleg az anyukákból iszonyatos megfelelési kényszert képes kiváltani. Erre rájön az, hogy a korai évek során elsősorban az anya természetszerűleg el van vágva valamennyire a felnőtt tarsaságtól, visszacsatolást főleg a fentebb említett közegtől kap. Szerintem mindenki volt már olyan helyzetben (munkahelyi, baráti környezet, stb.), ahol extrán munkált benne a megfelelési kényszer, na ezt fejeljük meg a tomboló hormonokkal + azzal az alapfelfogással, hogy anyaként te vagy a legnagyobb mértékben felelős a gyermeked mentális állapotának későbbi alakulásáért. Mindezt úgy, hogy egy olyan generáció tagjai a mostani kisgyerekes szülők, akiknél a mentális egészség egy kiemelten fontos és központi dolog.

Ez az anyára nehezedő nyomás, ami miatt a fókusz teljesen lekerül az apáról. A férfiak jelentős része alapból nehezebben fejezi ki az érzelmeit, inkább a visszahúzódás jellemző, mint a nyílt konfrontáció, ez pedig szintén durva mentális spirált tud elindítani, plusz ne felejtsük el, hogy szerencsére ma már a férfiak is igyekeznek minél nagyobb részt vállalni a gyerekek gondozásában a munka mellett is, szóval simán számolhatunk olyan mértékű kimerüléssel szerintem, mint az anyuka esetében. Teljesen érthető, hogy ilyenkor a férfi nem tud arra fókuszálni, hogy kirángassa a párját abból a beszűkült tudatállapotból, amit a folyamatos otthonlét és a rengeteg irányból érkező információ okoz. Biztosan van olyan férfi, aki ilyenkor nem a visszahúzódást választja, hanem ezt is figyelembe véve akár erőszakkal igyekszik leválasztani anyát kicsit a gyerekről, eléri, hogy néha lepasszolásra kerüljön a gyerek, stb., de szerintem nem ez a jellemző és nem is elvárható.

Én a környezetemben azt látom, hogy azok a házasságok jutnak túl törés nélkül a gyerek első néhány évén, ahol az anyában van olyan mértékű "önzés", hogy képes időről időre a gyerek elé helyezni magát, plusz ez általában olyan karakterű nőkben van meg, akik egyébként is énközpontúak az emberközi kapcsolataikban. Ez pedig azért is jó dolog, mert az ilyen nők képesek világosan kifejezni a párjuknak (nem feltétlenül szavakkal), hogy "én most nőnek akarom érezni magam, úgyhogy kösd fel a gatyát és viríts valamit", amivel pedig a férfinak is van feladata férfiként, nem csak apaként. Férfi oldalról is lehet ezt hozni, csak nekik inkább hódítaniuk kell, mert egy nő nem a kihívást fogja látni abban, ha a párja kifejezi, hogy "én épp most nem érzem magam férfinak a kapcsolatban", hanem hibáztatást fog kihallani belőle.

Szóval szerintem legalább valamelyik félnek elég tudatosnak kell lennie ahhoz, hogy ismerve a saját kapcsolatát mederben tartsa azt. És nyilván nagyon nem könnyű egy ilyen leterhelt időszakban."

Mert többet kell rajta dolgozni.

Amíg nem született gyerekünk, soha semmilyen vitánk nem volt. Évekig éltünk pedig együtt, mégsem.

Na, gyerek után se lett gyakori, de már előfordult.

Nem a gyerek rontja a házasságot, hanem az új helyzetben kijött véleménykülönbségeket nem tudják kezelni, mert a gyereknek mindenki a legjobbat akarja:)

És érthetően ezért nem tudnak kijönni utána sem, ha ki tudnának jönni egymással, még együtt lennének:)

Nálunk pl olyan jött ki, hogy "minek a gyereknek bőrcipő, nem használja ki úgyse, mikor még csak 15 kiló", érted én akartam venni a saját pénzemen, de neki fájt, hogy költök olyanra, amilyenre ő nem költött volna. Nekem meg az fájt, hogy inkább járatná műbőr cipőben, és majd 18 évesen nekiadná a cipő árát, megspórolva azt a gyerekkorán. A gyereknevelés nagyon soktényezős dolog, és biztos nem engedtem volna a kényelemből, jó lábfejlődésből, hogy 3000ftal többje legyen 18 éves kora után. Értettem, amit mondott, csak nem értettem egyet vele. A gyerekkel kapcsolatos kérdések nagyrésze fontos, rutin kialakítása meg ilyesmi..

Soha semmi más bajunk nem volt a pénzzel, magunkra, egymásra tudtunk költeni normálisan, teljesen egyetértettünk, na itt nem. De ez a van sapka, nincs sapka kérdés is, nehogy túl melege legyen/meg fog fázni:D

Egyébként kutyával is ilyesmik vannak, szóval tök jó gondolat gyerek előtt kutyát szerezni, beengedjék-e az ágyba, engedjék-e ugrálni, milyen fehérjetartalma legyen a tápjának, kapjon-e felvágottat is néha, milyenre nyírják a bundáját, ki hogy vágott bele véletlen a karmába.. Szerettének mindenki a legjobbat akarja, és mindenki máshogy, ezek meg ütköznek, és senki sem fog belőle engedni.

Mert a nők rosszul választanak férfit! Csak az számít, hogy magas, jóképű, sármos legyen a hapsi. A rossz tulajdonságait nem veszik észre, mert elhomályosítja a szemüket a rózsaszín köd.

Hogy az életük, immáron párja, link, k.rvázik, ad absurdum iszik, border, vagy egyéb szindrómás, egoista, önző, lusta, csak később, a rózsaszín köd felszállása után derül ki számukra. Természetesen a meglepetés erejével hatva.

A nők nagyrésze nem túl jó emberismerő, ráadásul a genetikai kódjukban pont azok a férfitulajdonságok a vonzóak számukra, amik kifejezetten gátjai a tartós, szeretetteljes párkapcsolatnak.

A fentiek miatt aztán a kapcsolat megromlik és rövidúton véget ér.

#7

Te is csak a kulso alapján vagy hajlando gyereket vallalni! Ha a nő nem szép, nem akarsz tole semmit.

Mert a gyerek még a legtutibb kapcsolatot is keményen próbára teszi.

Plusz egy olyan dolog, amit sohasem csináltál előtte, ezért esetleg élesben jössz rá, hogy basszus nem jön be (mint pl egy félrenézett hobbi) - csakhogy ezt nem "hagyhatod abba", mert megszülted.

A nyakadon marad, ha akarod, ha nem, és ez feszültséget szül, amit legtöbbször a másikon vezetsz le :(

Nem helyes, de attól sajnos valós.