Miért mi vagyunk neki a legutolsó a sorban?

A férjemmel 7 éve vagyunk együtt. A házasságunk átlagos, szeretjük egymást, de vannak gondjaink.

Főként az hogy mindig mi vagyunk az utolsók.

Értem én hogy fontos a munka de tényleg nem érzem hogy akarna velünk időt tölteni.

Az évek alatt ez így fokozatosan alakult ki. Míg nem volt gyerek, én is mentem vele míg dolgozott. Most hogy vannak gyerkőcök itthon vagyok és fokozatosan de már látom, neki az hogy velünk legyen nem fontos. Mindig van vmi kifogás. Hogy xy nak megígérte ez halaszthatatlan munka, utána lesz egy vmi közös progi aztán megint megígéri hogy velünk lesz de megint lesz vmi. Mikor kiborulok ez miatt kicsit figyel rá de utána újra ugyanez. Szeretem a gyerekeket, de úgy érzem mindig én rám marad minden. Hiányzik hogy akarjon velünk lenni. Ha velünk van sokszor csak netezik tvzik. Igazából minőségi idő nincs, csak ritkán.

A szex ugyanez. Ha én nem megyek, ő nem sokat kezdeményez. Sajnos én többet szeretném, de elfogadtam hogy kevesebbet van, mert fáradt. De sajnos ilyenkor mindig gyorsan elmegy és nekem kb nulla élvezet. Ő magat okolja meg hogy elhagyom.

Nagyon el vagyok keseredve. Nem válni akarok hanem helyrehozni de nem tudom hogy kezdjek vele.

Elhanyagolva érzem magam,bűntudatom van mert más életét látva irigykedem mikor látok egy meghitt családi pillanatot. Hiányzik hogy boldog kiegyensúlyozott nő, anya legyek, hiányzik a gyengeség, a jó kielégítő szex.

Mit tehetnék?