Titeket nem visel meg lassan ez a helyzet?

Nekünk is inkább jobb a kapcsolatunk mint rosszabb, mióta mindketten mindig otthon vagyunk. Sokkal több idő jut beszélgetni, intimitásra (itt nem csak szexre gondolok, hanem pl arra, hogy most csak úgy meg lehet ölelni a másikat ha épp mindkettőnknek van egy szabad fél perce), sokat tudunk segíteni egymásnak azzal hogy ha a másiknak nehéz napja van, akkor segítünk egymásnak a (nemszakmai) dolgokban, és ezért rendkívül hálásak vagyunk egymásnak.

De mondjuk mi amúgy sem jártunk túl sok programra max néhány havonta egy mozi vagy étterem, így talán mi ezért viseljük könnyebben a hiányt.

Hú, erről mennyit tudnék írni... Az ilyen krízisben mindig benne van a megújulás lehetősége, ha eléggé tudatosak vagytok. A szar helyzet kipréseli ugyanis a kreativitás utolsó szikráját is, ha az ember konstruktív. Nekem összességében minden szarságával együtt egy csomó pozitívumot hozott az életembe a covid.

Pl a bezártság rákényszerített, hogy sportoljak. Korábban el nem tudtam képzelni, hogy téli hidegben, sötétben elmenjek bringázni. Hát a decemberi bezárás kiszorította belőlem. És milyen egyszerű volt... Kb 10 ezer Ft-ért vettem aláöltözetet a Decathlonban és csá: téli este, 0 fokban biciklizem és nem fázok meg. Szóval igen: öltözzetek fel és egyetek az utcán! Szerintem nagyon vagány húzás ilyenkor "piknikezni".

Simán lehet új programokat kitalálni lakáson belül. Mi pl vettünk egy mini billiárd asztalt, azzal veretjük majdnem minden este. Csomó egyéb hobbinkra is költöttünk, ha nincs kedvünk együtt lenni, azokat csináljuk külön.

A legérdekesebb eredmény pedig az volt, amikor decemberben össze voltunk zárva több, mint egy hónapot a kölkökkel. Az idő szar volt, nem tudtunk kint sem lenni, tiszta bolond volt mindkettő, egész nap egymást gyilkolták. Mivel már jó ideje nem iszom, nem dohányzom, nem maradt semmilyen pótszerem. Akkor még nem jöttem rá a téli bringázásra sem, nem tudtam mihez nyúlni. Megoldás? Szex!

Valahogy ez lett a mi terápiánk. Ennyit szerintem egyetemista korunkben sem dugtunk, mint most a télen. Szánalmasnak hangzik, hogy terápiás céllal él az ember házaséletet, de a helyzet az, hogy zseniális! Mi is meglepődtünk, hogy nemhogy unalmassá vált volna, de épp hogy felszabadultabb lett, hiszen minden sallang, elvárás, nyűglődés elkopott. Csak rádkacsint az asszony és már mégy is.

Szóval szerintem tudatos és konstruktív hozzáállás kérdése minden, és akkor k**va jó dolgokat is ki lehet hozni a covidból.

Nem visel meg különösebben, de mindenképp máshogy alakult a kapcsolatunk, mint ahogy elképzeltem.

A járvány alatt, ősszel jöttünk össze a barátommal, kb 4 hónapja vagyunk együtt. Pár nappal az első randink után bezárták a kocsmákat, mozikat, szórakozóhelyeket, aztán pár héten belül az egyetemet is. Kint már hideg volt, a környéken már mindent bejártunk, maradtak az otthoni programok. Egy pár hétig még tartottam magam a "heti egy-két találkozó elég" dologhoz, esténként átmentem a barátomhoz (ő albérletben lakott, én koliban), filmeztünk, kajáltunk, társasoztunk, beszélgettünk, utána visszamentem a koliba és másnap intéztem a dolgaim, pár nap múlva pedig újra találkoztunk. Aztán jött az esti kijárási tilalom, úgyhogy már haza sem tudtam menni, ha találkozni szerettünk volna, akkor nála aludtam. Kb két hónap után már majdnem együtt éltünk, pedig eddig magamat ismerve ezt egy több éves kapcsolatban tudtam volna elképzelni, nem pár hét után.

"hát nekem sosem sikerült átérezni ezt a "még a harmadik világháborúnak is megpróbálnék örülni" típusú online motivátor hozzáállást..."

Ok, nem szeretnék ilyen ezoterikus bullshit arcnak tűnni, mert mi sem áll tőlem távolabb.

Az írásom előzménye, hogy Szilveszterkor beszéltük az asszonnyal, milyen fos volt 2020. Beszélgetés közben meg rájöttünk, hogy szorongás, tanácstalanság és kiszolgáltatottság ide, vagy oda csupa jó dolog történt velünk tavaly. Ez a rádöbbenés adja ezt a motivátor hangulatot.

A másik, hogy én őszintén szeretem a krízishelyzeteket már jóideje. Nem azért mert perverz vagyok, hanem mert a legjobb, legizgalmasabb időszakok az életemben mindig egy ilyen mélypont után jöttek, ezért amikor szar az élet, a mintaillesztés alapján mindig várom, hogy milyen okosság jön majd ki belőle.

Szóval ez nem egy ilyen "nézd a napos oldalát" duma akart lenni a részemről, csak rá akartam mutatni, hogy tényleg lehet találni egy csomó jó dolgot ebben a helyzetben. Márpedig megpróbálni nem fáj.

Ilyenkor nem lehet hozzá odamenni és megkérni?

Csak a rend kedvéért: kérés alatt nem olyan célozgatást értek, mint "nem gondolod, hogy túl hangos?", és nem is passzív-agresszív beszólogatásokat, mint "most már igazán csinálhatnál valami mást is".

Én elmondanám, hogy szeretnék vele beszélgetni. Egyúttal megkérdezném, hogy hogyan érzi magát, mert elég aggasztó a viselkedése.