Ti nem féltetek az esküvőtök előtt?

Nekünk úgy volt, hogy 15 órakor kezdődött a ceremónia. Az anyakönyvvezető kijött a helyszínre, fél óra alatt lement, aztán gratuláció. Ezt a részét nem lehet sajnos megúszni, de ez még nem is a vészes része. Innentől változtathattok még ti is, ha akarjátok. Amíg vártunk a kajára, elmondtam egy gyors köszöntőt, amit a férjed fog nálatok, majd egy versenytáncos rokont felkértünk, hogy lépjenek fel. Ezután jött a vacsora, mindenki eszik, nem rátok figyel. Alatta általunk kiválasztott zene szólt halkan. Majd szabad program a tortáig, tortaevés, megint szabad program, ilyenkor már tánczene, de szigorúan nem mulatós szólt. A végén pedig a párom táncolt egyet, mert profi táncos ő is, aztán 22 órakor elköszöntünk a vendégektől, aki buszhoz volt kötve elküldtük, mert az utolsó nemsokára indult, mi is hazamentünk. Aki akart ottmaradt még, de az már nem a mi dolgunk.

Nektek milyen lesz nagyjából? Mi az ami nem tetszik benne?

Én pont ilyen típus vagyok, mint te.

De semmi félelem nem volt bennem az esküvő előtt sem és a napján sem. Mert nagyobb volt a boldogság, hogy hozzámehetek a férjemhez. Minden más a háttérbe szorult.

Én sem akartam nagy felhajtást, de így is 80 fős volt. Minden olyan lett, amilyennek szerettük volna! Tudatosan nem engedtem meg magamnak, hogy bármi is felidegesítsen. Különben is a lényeg az esküvő után kezdődik: A KÖZÖS ÉLETETEK!!! :-)

Sok boldogságot!

Mi mindketten hasonlóak vagyunk, mint te, nem szeretünk szerepelni, középpontban lenni, zavar, ha ránk szegeződik a figyelem... így mi csak a tényleg közeli családtagokat, barátokat hívtuk, senkit nem hívtunk csak azért, mert "illik"... 25-en voltunk összesen, nagyon családias, és meghitt volt, én magam sem hittem el, mennyire szuperül éreztem magam, egyáltalán nem zavart, hogy mi voltunk a középpontban, hiszen bármerre fordultam, azok vettek körbe, akiket szeretünk, ismerünk.

Viszont hidd el, hogy amint ott leszel, nagyjából ki fogod tudni zárni a külvilágot, egyrészt olyan gyorsan eltelik az egész... próbáld megélni, és nem görcsölni apróságokon.

A 80 fő nem tudom, kikből tevődik össze, de gondolj arra, hogy ők a családod, barátaid, szeretteid, nem "vizslatnak", hanem osztoznak a boldogságodban.

28N

Tavaly volt az esküvőnk. Én is így féltem, mint te. :)

Én is utálok szerepelni, utálok a középpontban lenni, utálom a nagy felhajtást. Szívem szerint szűk családi körben mentem volna férjhez, de a férjem meg extrovertált, bulizós, nagyon társasági ember, ő ideális esetben nagy lagzit képzelt volna el. :D

Végül egyfajta kompromisszum lett, 60 főt hívtunk meg, rokonokat és közelebbi barátokat, akik előtt nem éreztem magam ANNYIRA kényelmetlenül.

Továbbá kikötöttem, hogy a kötelezőn túl semmi extra "szereplést" nem vállalok - nem mondtunk pl. esküt (polgári esküvő volt), mert tudtam hogy a nagyközönség előtt nem fogok tudni normálisan kinyögni semmit az "igen"-en kívül, a lagzin csak olyan játékok voltak, amiben mindenki részt vett (szóval nem rám szegeződött a figyelem), nem volt menyasszony-rablás, még nyitótáncunk sem volt a férjemmel, sőt még menyasszonytánc sem... Táncoltam az emberekkel, de csak elvegyülve, nem külön programpontként. :)

És tudod mit? Jól éreztem magam! :)

Előtte nagyon féltem tőle, de azon a napon mégis jól éreztem magam, boldog voltam, és még a nagy figyelem sem zavart. Egyszerű menyasszonyi ruhám volt, egyszerű sminkkel, de mégis nagyon szépnek éreztem magam, és láttam hogy a férjemnek is nagyon tetszem, valamint a vendégek is mind dicsértek, hogy sugárzom, ragyogok, milyen jó hogy ilyen vidám vagyok. Pedig alapból utálom, ha bókolnak, dicsérnek, de aznap valahogy tényleg olyan boldog voltam, hogy jólestek a bókok is. :D

Mikor elkezdődött a szertartás, már nem is izgultam, nevettünk is közben.

A lagziban, mivel nem volt olyan program, ahol én lettem volna a középpontban, szintén jól éreztem magam: beszélgettem a családommal, barátaimmal, néha elmentem 1-2 táncra a többiekkel, és örültem, hogy mindenki jól érzi magát.

Szóval én amennyire féltem tőle előtte, annál jobb élmény lett, a mai napig szívesen gondolok vissza rá. :)

Nálam az volt a kulcs, hogy nem vállaltam be olyat, ami nekem kellemetlen lett volna. Pl. a menyasszonytánc sok esküvőn alapnak számít, de nekem kellemetlen lett volna, ezért nem vettük bele a programba és kész. Így is hajnalig táncoltak a vendégek, jól érezték magukat, én meg nem stresszeltem ezen, hogy mindenki azt nézi, milyen béna vagyok. :D

Valamint ne akard, hogy minden tökéletes legyen, nálunk is félresiklott pár dolog (pedig nem volt egy túlszervezett, bonyolult esküvő...), de kit érdekel, nem paráztunk rá.

Az igaz, hogy a családjainkkal is szerencsénk volt, egyikünk családja sem a sznob "tökéletes esküvő kell a lányomnak/fiamnak!" típus, az előkészületekbe sem szóltak bele (de sokat segítettek). Ezt csak azért írtam, mert tudom, hogy sokaknak az is stresszes, hogy meg kell felelni a családnak.

Én nem féltem. Mondjuk nem is szereplésként gondoltam az esküvőnkre, hanem úgy, hogy életem szerelmével összekötöm az életem. Olyan emberek előtt akik vagy a családtagjaim-rokonaim, vagy a barátaim.:)

Eszembe sem jutott, hogy szerepelek, és mindenki minket néz. Még el is nevettük magunkat mi ketten, meg az anyakönyvvezető, mert elsőre rossz ujjára próbáltam feltuszkolni a karikagyűrűt a férjemnek. Úgy tartotta a kezét, hogy nem láttam rendesen melyik ujjával próbálkoztam.