Hozzá mennétek a párotokhoz aki nagyon jó ember, közös a céljaitok, ugyanazokat szeretitek csinálni 5 éve együtt vagytok, DE már nem szereted imádod úgy nagyon-nagyon?

Ha nem lenne kilátásban a házasság, vele maradnál annak ellenére, hogy elmúlt a lángoló szerelem? Ha igen, akkor házasodj. Már máshol is leírtam, a házasság nektek csak megerősítése a döntésnek, hogy együtt vagytok, és inkább a külvilág számára árulkodik arról, hogy ti ezt véglegesnek gondoljátok. A ti belső döntésetek érvényes lenne házasság nélkül is. Vagyis erről kell szólnia.

Ha nem érzed már azt, hogy vele élnéd le az életed, akkor inkább ne házasodjatok össze.

Mit jelent ez: "már nem szereted imádod úgy nagyon-nagyon"?

Azt, hogy már nem szereted, csak finoman fogalmaztál? Akkor lehetőleg ne házasodj.

Akartok-e gyerekeket együtt? De úgy értem, hogy zsigerből, a méhed vágyik az ő magjának befogadására? Ha nem, akkor minek vesztegeted még vele az idődet?

Van-e vele rendszeresen orgazmusod? Fontos az oxitocin miatt, ettől alakul ki a kötődés. Ha nem volt ilyen, akkor ne csodálkozz, hogy nem szereted.

Figyi, én 35 vagyok és több éve egyedül vagyok.

Tudom, hogy nem ilyeneknek szántad a kérdést mint én, mégis bátorkodom válaszolni.

Igen, szerinem menj hozzá. Az h nem lángolsz 5 év után az normális szerintem. Viszont baromi nagy ajándék az élettől, hogy egy ember 5 éve Veled van, és boldog vagy vele, és gyereket akarsz tőle.

Ha ő igazi társad (mert nekem nagyon hiányzik néha egy társ) akkor ne engedd el!

[link] "A házasság egyik előnye, hogy ha kiszeretsz a másikból, vagy ő kiszeret belőled, együtt tart titeket, míg újra egymásba nem szerettek." Persze ehhez nem kell házasság, csak hűség. <3 :)

Mi elég régóta vagyunk együtt (több, mint Ti, de még nincs 10 éve), nem vagyunk házasok, "csak" megígértük egymásnak a hűséget és azt, hogy kitartunk egymás mellett nehéz helyzetben is. Volt már, hogy én szerettem ki belőle, és volt fordítva is. Közben azért szerettük egymást, csak a lángolás maradt el, illetve más felé kacsintgattunk (de nem csaltuk meg egymást, csak beleszerettünk másba egy időre). De mindig bennünk volt a kötelék, ami nem engedett, mert egyszerűen szerettük egymást (még ha akkor nem is voltunk épp szerelmesek). Ez egy nagyon mély barátság volt (ami megvan még mindig, csak szerelemmel együtt), társ-ság, amit nem tudtunk egykönnyen letépni magunkról (és nem is akartuk annyira letépni). Ebben segített az együtt átélt sok szép élmény emléke is, ami reményt adott arra, hogy lesz még több ilyen szép emlék egyszer - és lett is, mert újra egymásba szerettünk. Bár lehet, hogy segített az is, hogy nem egyszerre voltunk kiszeretve egymásból, hanem mindig csak egyikünk, míg a másik "visszahódította" az egyiket. Volt olyan is, hogy megfakult a láng, fogyott az érzelem, kevésbé szerettük egymást, talán a szerelem is elmúlt mindkettőnk részéről (de abban az esetben nem volt másik fél, akihez húztunk volna ki a kapcsolatból), de egy-két hét után észbe kaptunk, és közös programokkal, és direkt odafigyeléssel újrateremtettük a szerelmet. Utána sülve-főve együtt voltunk megint. Mindig vannak olyan korszakok, mikor fakul az érzés, de mindig újra fel tudjuk ébreszteni. Nincs igaza annak, aki szerint a lángolás elmúlása természetes. Akkor természetes, ha az ember nem teremti folyamatosan. Az elején a randizgatáskor még magától megy, mert minden új, de egy idő után, a kapcsolat közepén már nincs annyi újdonság - főleg együtt élve -, ezért ilyenkor már magunknak kell folyamatosan újrateremteni azt az érzést, amit a randizgatáskor éreztünk - és lehetséges! Csak döntés kérdése mindkét fél részéről.