Ti, hogy kezelnétek ezt a helyzetet?

És ha egy kicsit határozottabban adnád elő magad? Ahogy olvaslak, eléggé nyuszinak tűnsz a párod szüleivel szemben (nem bántani akarlak, félre ne érts!). Legyél határozottabb, pl. ne ajánld fel, hanem közöld, hogy átmész főzni, mert meg akarod tanulni a párod kedvenc ételeit és az édesanyjától akarod megtanulni.

Ne félj tőlük, semmit sem tudnak ellened tenni, de egy kis határozottság a részedről nem árthat a szülőkkel való kapcsolatnak, még az is lehet, hogy használ.

Ilyenkor kívánom, hogy bárcsak egy tőzsgyökeres rasszista lenne a helyedben, hogy megtudja, mi az a diszkrimináció.

Ha ennyire engesztelhetetlenek és ennyire nem fogadnak el és csak az a "bűnöd", hogy nem vagy svájci, akkor ezek olyan buta emberek, mint a tök. Szerintem vedd át a stílusukat és te se szólj hozzájuk. Nézd őket levegőnek. Menj át, ebédelj velük, de sz@rd le őket. Rontani a helyzeteden úgysem tudsz, de ezzel legalább egy kicsit megvéded a saját megtépázott lelkedet.

Nagyon szívtelenek, előítéletesek, elzárkózók és sznobok a jövendőbeli anyósék!

Próbálj meg arra gondolni, hogy ez nem személy szerint neked szól, hanem a származásodnak. Bár így lehet, hogy még nehezebb, mert ez ellen ugye tenni sem tudsz. Emberként, személyiségként nem is ismernek és nem is akarnak megismerni. Csendes bosszú, de az eljövendő életükben minden nap ott lesz bennük a tudat, hogy a fiuk kitört ebből a zárt, dogmatista gondolkodásmódból és a boldogságot merte választani.

Ha kérlelhetetlenül, engesztelhetetlenül ellenállnak legalább a megismerésednek, emberszámba vételednek, akkor ők nagyon boldogtalan emberek lesznek. Én a helyedben lehet, hogy felvenném a kesztyűt (pedig én is nagyon szelíd és tisztelettudó vagyok, de egy ennyi ideje húzódó igazságtalanságnál kulturáltan és határozottan a sarkamra állnék), és leülnék velük egy komoly beszélgetésre. Aminek nem a viszály elmélyítése lenne a célja, hanem annak demonstrálása, hogy érző, szerető, alkalmazkodó ember vagy, tűréshatárral. Elmondanám tömören azt, hogyan érzem magam a társaságukban+hogy szeretem a fiuk, és ha nem is tudnak elfogadni, de ELVÁROM, hogy tisztelettel bánjanak velem, hallják meg, ha szólok hozzájuk és válaszoljanak. Az ilyen emberek csak akkor kezdenek el minimálisan észrevenni, netán tisztelni, ha látják, hogy erős vagy. Veszíteni nem veszthetsz (hiszen veszekedésbe nem mész bele, egyszerűen kérsz valamit tőlük), és lelkileg mindenképp jobb, mint hogy magadat rombolod minden találkozáskor.

Az ilyen "emberek" legnagyobb "tragédiája" (és a világ nagy szerencséje), hogy a gyerekük Ember lett és az önálló útját járja.

Ez egy elég kényes helyzet, és elhiszem, hogy végtelenül önbizalom romboló is számodra.

Én már csak attól, ahogy olvastam a történeted és hozzászólásaidat, olyan dühös lettem.

Lehet, hogy drasztikus, amit tanácsolni fogok, de szerintem ezen a helyzeten rontani már nem nagyon lehet, úgyhogy próba szerencse.

Szerintem állj a sarkadra és mutasd meg, hogy nem vagy egy "nyuszi" aki meghúzódik a háttérben.

Ha mondasz valamit, és "meg sem hallják", kicsit emeld fel a hangod (ezalatt nem ordibálást értek, csak határozottan "csattanj" fel) és kérdezd meg: "elnézést, lehet, hogy az imént én voltam túl halk, vagy nem fejeztem ki magam túl érhetően, de..." és utána a mondanivalódat.

Vagy a másik, ami talán kicsit "hálivúdi" megoldás.

Egy családi ebéden állj fel, közöld, hogy mondanivalód van.

Ezek után mondd el mindazt, ami bánt és hogy nem érdemled meg ezt a bánásmódot.

Mondd el, hogy egy szülőnek boldognak kéne lennie, ha a gyermeke boldog, márpedig a fiuk veled találta meg a boldogságot.

Hogy te minden elkövettél eddig, hogy a kedvükbe járj és hogy elfogadjanak, mégsem értél el semmi eredményt és ez neked nagyon fáj.

Kérdezd meg, hogy mennyivel jobb, ha a fiuk talált volna egy svájci lányt, akivel esetleg fele ennyire sem lenne boldog, mint veled, csak éppen svájci lenn és nem magyar.

Persze itt még ezer dolgot bele tudnék szőni, de ezeket neked kéne megfogalmaznod és "előadnod".

Talán ez felrázná őket.

Nekem ezek jutottak eszembe.

Amúgy én azon lepődtem meg, hogy a párod sem igen áll ki érted.

Ha a szüleim így viselkednének a barátommal én biztos helyretenném őket (bármennyire is szeretem és tisztelem őket).

Miért nem reagál például, mikor levegőnek néznek?

Miért nem szólal meg, hogy anyu/apu a xy kérdezett/mondott valamit, nem hallottátok?

Szóval nekem ez is azért fura.

L/24