Hogyan lehet templomi esküvőnk?

Szerintem nem az a kérdés, hogy lehet-e? hanem, hogy nektek ez miért fontos.

Bennem ez sok kérdést vet fel, anélkül, hogy itélkeznék:

- Miért szeretnétek templomi esküvőt?

- Jártok e valamilyen gyülekezetbe?

- Ha jártok, akkor miért nem az ottani lelkivezetőtől (pap, lelkész stb.) érdeklődtök?

- Ha annyire vallásosak vagytok, akkor eddig miért nem merült fel?

- Ha párod keresztény, akkor miért vált el?

- Férjednek egyházi esküvője volt-e?

- Ha kereszténység által elfogadott oka volt rá, akkor az egyháznál miért nem kérte a válás kimondását?

- Gyermeketeknek kértétek-e a keresztséget? Ha igen, akkor fel kellett, hogy merüljön ez a probléma, ha nem, akkor miért nem?

STB

Látod kapásból nagyon sok kérdés amit inkább személyesen kellene megbeszélni a közösség hitvezetőjével. Az ember nem divatból házasodik templomban, és nem a szerint választ templomot (vallást), hogy melyik elnézőbb vele szemben.

Kövezzetek meg nem érdekel!

De nem értem ezt a sok "Templom Funt" miért kell nektek egyáltalán templomi esküvő?

Ha nem vagy hitű vallásos (és nem az elvakultakra gondolok) csak azért mentek templomba esküdni, mert kur.va jól néz ki, meg mert szép?

A férjed egyszer már egyszer HAZUDOTT egy szertartásnál.

Jogos a kérdés(!), ha egyáltalán eljut az agyadig, hogy miért?

Bebizonyítom.

Hogy is szól a szöveg(?): "Jóban, rosszban még a halál el nem választ"

Remélem érted, Bár kétlem!

Lehet lepontozni!

1. templomban "érvényteleníteni" kell az első házasságot, ha volt (katolikuoknál is lehetséges)

2. egyik félnek meg kell lenni keresztelve katolikusnak (ha katolikus esküvőt akartok) - a többi vallás feltételeit nem tudom

Egyébként igazat adok a 60%nak emg az előtte írónak is.

Ez egy eskű, és teljesen mindegy melyik templomban lett kimondva és igazi egyházi házasságnak minősül-e? Isten az itt is-ott is ugyanaz. Ez egy nagyon szép, örökre szóló ígéret. ÉS hogy kukacoskodjak már én is egy kicsit, úgy tudom a katolikus egyháznál nagyon nyomós érvvel lehet elválni, merthogy a házasság ott egy szentség. (pl. megözvegyül valaki). De a többinél is egy ígéret arra, hogy akivel a pap/lelkész elé állok az a legbiztosabb pont az életemben és ha 80 évesen remegve kell megfognom a kezét, ha egy házisárkány az anyósom, akkor is a párom marad. Nekem ez egy templomi eskü(vő) lényege. Az esküvő lehet polgári is, ott ha válás van az egy dolog. Korán jöttek össze, nem ismerték ki egymást....stb. De ha már templomi esküvő után válni kell....:S

A NULLA% pontosan mutatja, hogy az emberek mennyire nem ismerik el a hibáikat, és inkább hazudnak saját maguknak!

13:32 voltam!

Itt az emberek java része azt sem tudja, hogy házasságot csak a Pápa bonthat fel! (nyilván elvileg)

Erről meg ennyit!

13:32 én felpontoztalak, mert van igazság a mondanivalódban, és ez sok embert zavar.

Igazad van, mert ha én a pap előtt megesküdöm, hogy míg a halál el nem választ akkor tartsam is meg a szavam.

Ne a pompáról, csillivilli ruháról szóljon az esküvő.

Együvé tartozás egy egész életen át, csak sok ember elfelejti pár év múlva, hogy akkor az oltár előtt mit ígért az Úr előtt. Igen jogos akkor minek a templomi szertartás?

13:17-es vagyok

Egy kis olvasnivaló, ami erről a kérdésről eszembe jutott.

Shaffer Erzsébet: Zsuzsi levele

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:

Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra. „ (Weöres Sándor)

T. Zsuzsi tizennégy éves kislány levelét az osztályfőnöke, Zsuzsi irodalomtanára küldte el nekem. A levél mellé írt soraiban annyi volt, hogy Zsuzsi egy kedves tanítványa, egy érzékeny és derűs kislány, a legjobb magyaros az osztályban. Most kibillent alóla minden. Tanulni nem tud, alig akar beszélni valakivel, aggódó szülei pszichológushoz hordják. A tanárnő azt kérte, adjam közre ezt a levelet, tárjam nyilvánosság elé, hátha lesz olyan ember, olyan felnőtt, aki elgondolkodik rajta.

„ Édes Anya és Apa!

Nem kellett volna nekem mindent elmondani. Nem, mert azóta semmi más nem jár a fejemben. Csak az, hogy miért ilyen a felnőttek sorsa. Úgy fájt, amit elmondtatok, hogy este, amikor lefeküdtem, azt hittem, nem is fogok felébredni. Azt éreztem, nem is akarok. Az ágyamban eszembe jutott, amit egyszer a vonaton egy néni mesélt.

Emlékeztek, Almádiba mentünk, és Kelenföldön felszállt ez az ismerősötök. Az édesanyja temetésére ment, róla mesélt. Azt mesélte, hogy az édesanyja meg az édesapja soha nem szerették igazán egymást. Annyira nem, hogy öregkorukban megkérték a gyerekeiket, nehogy egymás mellé temessék őket, mert a sírban is veszekedni fognak. És ők hárman, a gyerekek, tiszteletben tartották kívánságukat, külön sírhelyet vettek a szüleiknek a temetőben. Az ott, vidéken ritka dolognak számít, de nem törődtek vele, mert ez volt a kívánságuk. És akkor ti megkérdeztétek, hogy az életükben végig együtt maradtak? És a néni azt mondta, igen. Hogy nekik, gyerekeknek feltűnt, hogy mindig morognak egymásra, zsémbelnek, ahogy a néni mondta, de eszük ágába se jutott, hogy ez másképp is lehetne, az meg pláne nem, hogy valaha is elválnának egymástól. Meg tőlük, a három lánytól.

Ez jutott eszembe. Ez a néni. Meg hogy ti nem is veszekedtek. Tegnap este még gyertyát is gyújtottatok, mintha valami ünnep lenne. Amire készülünk, és amire sokáig emlékezni szoktunk.

De most nem tudom, hogy miért emlékezzek. Mert ugyan soha nem fogom elfelejteni ezt a napot. A felvilágosításom napját. Amire ti – ezt mondtátok - olyan félve készültetek.

Én mit mondjak. Legyen emlék az a nap, amikor elmondtátok nekem, hogy már nem szeretitek egymást? Nem „úgy” . . . Hogy mást szerettek. Mindenki egy másikat. Apa, te egy másik nőt, Anya, te meg egy másik férfit. Akiknek szintén vannak gyerekeik. Kisebbek énnálam. A másik nőnek egy kisfia van, a másik férfinak egy kisfia meg egy kislánya.

Elmondtátok, hogy már jó ideje ez így van. Hogy így élünk. Csak nem mondtátok el. Nem akartatok engem megzavarni. És csak miattam voltatok idáig együtt.

De már elég nagy vagyok, ezt mondtátok. Most már meg tudunk beszélni mindent. És azt is mondtátok, hogy okos vagyok. És meg fogom érteni az egészet.

Miért, ha buta lennék, akkor még hagynátok? Még boldog lehetnék egy kicsit? Még hallgatnátok és tűrnétek egymást?

Borzalmas volt ez a gyertyafényes este. Olyan volt az egész, mintha egy filmet láttam volna. Egy felnőtt filmet, ami rólunk szól. Mi voltunk benne. Néztem magunkat, ahogy máskor is szoktam képzelődni. Elképzelem, hogy egy kamera filmezi az egész életemet . . .

De hát ez a film tegnap, ez a mi életünk volt. Az én életem! Azt mondtátok, nem vagytok boldogok. És hogy majd később megértem. Hogy a szerelem, az különös dolog, az más.

Igen? Hát akkor én nem akarok szerelmes lenni soha!

Hogy ti azért szeretni fogjátok egymást, csak másképpen, mondtátok. Ezt meg én nem értem.

Azt is mondtátok, hogy engem mindig szeretni fogtok. Ezt meg nem hiszem el. Nem hiszem! Nem, nem, nem, nem akarom! Nem akarok választani! Nem akarok egyszer Anyánál, egyszer Apánál lakni. Az idegen gyerekekkel.

Hogy tudtatok ilyet kitalálni!

Nem akarok filmben szerepelni!

Titeket akarlak, úgy, ahogy eddig. Ahogy eddig éltünk. Ugyanúgy.

Nagyon félek. Hogy most mi lesz . . .

Ne haragudjatok rám. Vagy haragudjatok. Nagyon szeretlek benneteket, azért van ez az egész.

Félek . . . Úgy félek, hogy most minden összedőlt. „

Amikor először olvastam a levelet, napokig nem tudtam másra gondolni. Amúgy válásügyben soha nem bírtam úgynevezett objektív lenni. Nem törtem pálcát senki fölött, de valahol mélyen elképzelhetetlen számomra, hogy egy gyereket, legyen kicsi vagy nagyobb, elhagyjon az édesanyja vagy az édesapja. Egy másik emberért. Vannak persze kivételes válások, testi és lelki durvaság, primitív tettlegesség, terror, de most másról van szó. Még az is lehet, hogy értem, miről beszél valaki, amikor a szétválásukról mesél, de nem tudom sorra venni és követni az apró történéseket. Az elköszönést, az elmaradt esti meséket, a közös reggeliket, a randevút az iskola előtt. A fürdőszoba fogasán a hiányzó fürdőköpenyt, a bögrét, amit a megszokott helyéről valaki elvisz . . . Magával együtt. Az elhagyott és megcsúfított szavakat, amivel valaha valamit ígértünk a másiknak. Nem tudom . . . Én Mariska nénivel tartok.

Végtelenül „korszerűtlen” egyébként, amit mondok. Olyan korszerűtlen, amilyen Mariska néni is. Pedig, akkor még nem volt néni. Mariska volt az egyetlen megmaradt, igazi falusi rokonunk, aki folyton nyelvelt és sürgött-forgott, de a háztartás rengetegében legalább úgy föltalálta magát, mint az emberi kapcsolatok útvesztőiben. Igaz, nem filozofált sokat. A közelében sok áldozatos munka és egyszerű tisztesség volt, a rántott csirkéi halma és a mézes krémese talán ettől volt utolérhetetlen. Egyszer mesélte, a falujukban válni készült egy fiatal pár, a férfi talált magának valaki mást. Két ovodás korú gyermekük volt. Kint teregettünk, amikor a gyerekek ott mentek el a kerítés előtt, hazafelé tartottak az ovodából. Mariska bejött a konyhába, kiabált, ahogy szokott, de teli volt könnyel a szeme, majd’ elsírta magát.

-Hogy lehet két ilyen kisgyereket otthagyni . . . Hogy viszi rá az Isten . . . Érti ezt valaki ?!

Képmás magazin, 2010. február