Emlékszel még az érzésre?

Igen. És főképp őrá emlékszem, hogy mikor válaszoltam, hogy igen, akkor - és még soha ilyet nem láttam tőle sem, mástól sem - elkezdett ugrálni, és ordítani, hogy yes, yes, yes.. nagyon furcsa volt ez a fajta öröm.

Aztán azt mondta erre, hogy ekkor, ebben a pillanatban megszabadult minden maradék elutasítottság érzésétől, ami baba kora óta még maradt benne.

Áh kérdező, csak nem megnézted az Oh my Venus c. sorozatot?:D

Ugye milyen cukik voltak benne az adott jelenetben?:D

Igen. Beteg volt, olyan elesett és ölelnivaló... Vittem

neki egy teát, megfogta a kezem és megköszönte, és akkor ahogy egymásra néztünk, tudtam, hogy ő lesz a férjem. Akkor 3 hónapja voltunk együtt, kb egy évvel később volt az esküvőnk, már 10 éve. 😊

Igen. Jó ideje tudtuk már, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, beszéltünk már a jövőnkről sokat. Aztán csinált egy bulit, aminek a közepén egyszer csak letérdelt, mondom mi a baj, megint a derekad? Erre mondott vmi szép szöveget, amit nagyon-nagyon sajnálok, h nem emlékszem rá (ő se nagyon...), de amikor pár másodpercen belül leesett, hogy mi történik, baromira zavart, hogy mindenki minket bámul - ez az esküvőnkön is így volt -, és csak arra tudtam gondolni, hogy legszívesebben megfognám a kezét és elszaladnék vele vmi csendes zugba, ahol nincs közönség. Aztán beugrott, hogy jaj most kell valamit mondanom, mer’ mindenki bámul - ja, igen; igen. Kifejezetten xar volt. :P

Szerencsére nem ezen múlt a kapcsolatunk/házasságunk, azóta is boldogok vagyunk. :)