Most tényleg én vagyok a hisztis? A párom egyszerűen nem érti meg, mi a problémám.

Hosszú lesz, előre is bocsi.

Szóval nem régóta élünk együtt. Tegnap volt egy ilyen szitu, hogy felhívták délután a haverok, hogy szülinapi party, húú, menjen, ott a helye, stb. Nem volt nagy kedve, de nem akart bunkó lenni, én meg mondtam, hogy menjen nyugodtan.

Ő maga mondta, hogy nem akar sokáig maradni, és mondott időpontot, hogy mikorra jön haza, és megbeszéltük, hogyha jobban leszek, akkor főzök addigra (egy hete betegen fekszem otthon táppénzen, szóval nem sok főtt kaja volt).

A megbeszélt időpont előtt kb. húsz perccel írt, hogy mégis maradna még egy órát, ha nem gond. Addigra már nekiálltam főzni, de mondtam, hogy ok, akkor nem készítek el mindent teljesen, hogy friss legyen, mire jön.

Eleve később indult el végül, mint egy óra, de az még oké, nyilván ha jó a buli, marasztalják, de legalább szólt, hogy mikor indult haza. Én megfőztem, meg akartam lepni, mire hazaér, időm meg ugye bőven volt, annyira rosszul sem éreztem magam, így volt leves, második fogás, még sütit is dobtam be a sütőbe... (Kárpótolni akartam, hogy mostanában rámaradt minden.)

Hát, eltelt egy óra, másfél, kettő, kaját már harmadjára melegítettem újra, és még mindig nincs sehol... (Kb. 20-25 perc alatt otthon kellett volna lennie.) Kezdtem aggódni, hogy baj történt, felhívtam, mire közölte, hogy mindjárt otthon van, mert neki olyan kedve volt, hogy még sétált egyet, mert milyen jó idő van.

Itt már eleve nem értette, hogy miért vagyok kiakadva, mert nem is telt el olyan sok idő... Aztán hazaért, belépett a lakásba, és a nagy készülésemre annyi volt a reakciója, hogy mi ez a fura szag, szellőztessek ki. Nyilván ezután már én sem örömmel tettem elé a vacsorát, de végül ő sértődött meg, hogy ok nélkül hisztizek. A kaját megette (egy részét, a sütit pl. meg se kóstolta), meg utána még odabújt, hogy ő mennyire szeret, de se egy bocsi, se egy köszi nem hangzott el. Mondtam neki, hogy én is szeretem, de azért ez a mai este így rosszul esett, erre teljesen felháborodott, otthagyott, és azóta nem szól hozzám.

Én meg csak pislogok és nem értem. Mit kellett volna másképp csinálnom? Tényleg azt érzem, hogy a lelkem is kitettem, ha azt mondja, hogy sokáig marad, akkor nem zavart volna, ettem volna egy szendvicset, és le van tudva az este, szóval csak az ő kedvéért álltam neki az egésznek, de csak az jött ki belőle, hogy én vagyok a rossz. Oké, lehet, hogy nem a legszebben szóltam hozzá, mikor felhívtam, hogy merre van, de aggódtam, és akkor benyögi, hogy ja ő még mászkálgatott egy sort... De nem érti, miért esett szarul, hogy kinyittatta az ablakot (nyilván nem túl nagy bók, ha azzal kezdi, hogy büdös a kaja...), meg hogy eleve miért voltam így kiakadva...

Most tényleg én reagálom túl ennyire a dolgot?