A barátnőm úgy érzem, megfojt az érzelmi zsarolásaival. Vajon, csak én látom így? Mit tegyek?

Pont ez, hogy bárhová hív, vagy bármit kitalál, mindig megyek vele, mert hát jó dolog menni vele, de néha van, hogy biza, más valamin akarnék részt venni, és úgy tűnik, megszokta, vagy mi.

Nem arról van szó, hogy nem vágok jó pofát hozzá, csak egyszerűen benne van a levegőben, hogy most ez az egész egy duzzogás eredménye.

#4

Általában nálunk nincs ez a kuka gond, jól érezzük egymás baráti társaságában magunkat, sőt, nagyjából közös a baráti társaságunk.

Na de példa:

1. lesz egy iskolai buli féleség, amin ő részt akar venni (mint fiatal tanár), és persze velem, mert az úgy a jó, és úgy illik (oké, érthető, persze). Viszont ezzel egy időben lesz, távolabb, szülővárosunk környékén (egy város mellett születtünk, de egy másik városban dolgozunk; még nem vagyunk összeházasodva) egy rendezvény, ahol számomra különleges emberekkel és világgal találkozhatnék, amik/akik a személyiségem szempontjából meghatározóak, amit én nagyon fontosnak tartok és rég várok. Legtöbbször szívesen elmegyünk egymás cuccaira, de most egyszerűen nem lehet egy seggel két lovat megülni, sem kompromisszumot nem szeretne egyikünk sem, elvárnék egy rugalmasságot, hogy természetesnek vegye, hogy néha külön utakat is lehet járni. A gond része az, hogy se nem veszi természetesnek, se nem tart ott erővel, csak pszichológiai eszközökkel

-kelti bennem a bűntudatot,

-s vizionálja a mi összeférhetetlenségünket amiatt, hogy

-"én folyton (!) más utakon járok" (pedig nem)

-"mindenki azt csinál, amit akar, és majd vállalja a következményeket".

Vagy

2. általában ha hazautazunk szülővárosunkba/-ból, együtt utazunk vonattal, busszal. Múltkor közbejött, hogy valami szakmai dolog miatt előnyös lett volna otthon maradjak még 1-2 napot. De mivel nem volt kötelező jellegű, "csak" előnyös, ezért kizsarolta lényegében, hogy mégis vele menjek, mert hogy

-"semmi, semmi, csak úgy az ember mikorra azt hinné, hogy lehet számítani a másikra, akkor..."

-"gondolta volna, segítek felvinni a bőröndöt a lépcsőházban, de mindegy..."

-"maradjál, persze, szokom úgyis, hogy az ember csak magára számíthat az életben"

-"nem vagyok képes a megbeszéltekhez tartani magam és improvizálok"

-"hát, csak itt elmélkedek kettőnkön..."

-"én mindig(!) kitalálok csak úgy valamit, hogy egyebet csinálhassak"

-"most mehet egyedül a vonattal éjnek idején, mert én kiszámíthatatlan vagyok"

-"úgyis külön utakon járunk mi..."

-"ő csak szerette volna, hogy együtt... de ez úgy látszik, csak neki fontos..."

és más finom mondatkák.

3. vagy csak simán ő valahova ki akarna egyet mászkálni a városba, én meg inkább otthon ülnék meló után, s kicsit pihennék, neteznék, olvasnék. Régebb ilyenkor ferde szemmel nézett, mostanra "megtanulta", hogy mindenkinek kell saját idő, de azért a levegőben most is benne érzem, hogy illene márpedig kezdeményezzek olyan dolgokat, amik helyett most épp saját magamra fordítok inkább időt, mert "nekem fontosabb ez, vagy az, mint ő". Így sikerül a pihenésre szánt időmet is frusztrálva töltsem...

4. Ő munkája miatt Karácsonykor nem utazhat haza, amikor én, csak másnapján. Ilyenkor döntés elé vagyok kényszerítve, hogy:

a) maradok vele, de nem tölthetem a karácsonyt a családommal, és ott, ahol szeretek ilyenkor lenni, és nem élhetem meg a számomra fontos otthoni karácsonyi ünnepkört, hangulatot, hagyományokat, stb,

Viszont vele tölthetem a karácsonyt (egy idegen városban, amelyik számomra az "antikarácsonyt" jelenti), és megnézhetem a műsort, amit a gyerekekkel csináltak.

vagy

b) hazamegyek egyedül a családomhoz, ahova még egyelőre tartozok, és csak másnap leszünk együtt, de akkor

-"nekem fontosabb a családom, mint ő"

-"nem tekintem családomnak őt"

-"képtelen vagyok felelősen, felnőttként viselkedni"

- így nem vagyok papucs, (mert azt csinálom, amit Ő kitalál), hanem "anyámasszony katonája vagyok, akit még mindig az anyja irányít". Ellenkező esetben fordítva lenne.

-"nem is ragaszkodok hozzá"

-"nem is fontos nekem Ő"

-"nem is szeretem Őt"

-"nincs is értelme ennek az egésznek"

- stb

#5

Jó ötletnek tűnik. Én is gondolkoztam már ilyenen.

Sajnos ezt a lelki megnyomorodást én is egyre inkább kezdem érezni, és nagyon zavar, s félek, hogy későn tudatosítottam. A csel az, hogy elég rugalmas embernek tartom magam, és tény, hogy sokat tettünk mindketten a kapcsolatunkért, és próbáltunk fejlődni, mégis az jön ki ilyenkor, hogy én vagyok, akit nem érdekel, de ő bezzeg mennyit változott, hogy jó legyen ez az egész.

Mindketten azt érezzük, hogy a másiknak nem vagyunk elég, pedig...

Az a durva az egészben, hogy sokszor már én is elhiszem, hogy szar alak vagyok, vagy egyenesen bűntudatom van, ha azt csinálom, amit épp szeretnék. És persze ha szólok valamit, akkor "akár mit csinál, nekem nem jó, pedig ő csak jót akar".

Sőt! Ha saját magától hagyja, hogy azt csináljam, akkor is az az érzésem van már, hogy akkor sem jó ötlet.