Normális, elfogadható az ha a párod 2 napra eltűnik a haverokkal "kanos" szabadtéri főzőcskére, fürdésre és nem ad magáról életjelet?

Alapvetően azt mondom, hogy nem normális a teljes felszívódás, DE(!!!!) a normális viszont az lenne, hogyha részedről elvárás az, hogy bejelentkezzen, akkor ezt tisztázzátok le előre.

Például, nálunk, ha a párom csapatépítésre vagy hasonló kanbulira megy, meg van beszélve, hogy én nem zaklatom, mert ki tudja, mikor lesz ideje rám - cserébe ő legalább kétszer szól nekem, hogy odaértek az adott helyszínre rendben, illetve, hogy mikor jönnek haza (ha ez nincs előre fixálva, csak akkor).

Nálunk hozzátartozik a dologhoz, hogy párom egyébként is felhív, ha épp józan, és eszébe jut. Ez már nem az én elvárásom, hanem magától teszi, de tény, hogy a haverjai be is szólogatnak érte rendesen, hogy mekkora papucs, és mások nem csinálják ezt - épp ezért nem lepődnék meg és nem akadnék ki, ha nem tenné többet, mert nem volt előre megbeszélve, miért kötelezném rá? :)

A megoldás nálatok is kizárólag a KOMMUNIKÁCIÓ. Ergo, legközelebb, ha ilyen van, megkéred a kedves párod, hogy "drágám, hívj majd, ha odaértek, hogy tudjam, minden rendben volt az úton", és nem lesz ilyen problémád. Mivel jelenleg ez nem történt meg, ezért teljesen normális, hogy ő nem hív fel, mert egy kanbulin nyilván a kikapcsolódás az első, és nem az, hogy neked becsekkoljon.

(Ettől függetlenül szerintem egy párkapcsolatban nyugodtan félre lehet tenni ezeket a büszkeségi játékokat, amit te csinálsz("meg ő ment el itthonról"). Ha nem a dühöngésről van szó, hogy mekkora utolsó aljas, hanem egyszerűen aggódsz, hogy nem történt-e valami, akkor két nap után nyugodtan rá lehet csörögni, hogy mi újság - persze ehhez hozzátartozik, hogy ne akard ráborítani a bilit, hanem beszéltek két percet, és nyugi van...)

Ilyenen felhúzni magad, te jó ég…

Amúgy hosszabb távon érdekes lesz így a párkapcsolat, mármint ezzel a hozzáállással: én elvárok valamit (eddig nincs baj), de a kapcsolatunkban először megtapasztaltam, hogy más az értékrendünk; ami nekem alap, az neki nem (eddig sincs baj), de megmondani nem vagyok hajlandó, hogy elvárom (na itt kezdődnek a bajok), találja ki magától, mer’ „ennek normális dolognak kéne lennie” = olvasson a gondolataimban. Szerinted meddig működik így egy kapcsolat? Az, hogy valami szerinted alap meg normális, az nem jelenti azt, hogy szerinte is az. Szerintem pl. az az alap, hogy ezzel tisztában vagyunk, de látod, szerinted meg nem.

A párkapcsolat pont erről (is) szól, hogy az évek alatt, a tapasztalatok alapján úgymond „közelítjük egymáshoz” az igényeinket. Nálatok ebben a szituban ez azt jelenti, hogy te szépen (hiszti meg duzzogás nélkül!) elmondod neki, ha hazaért és vége az élménybeszámolónak, hogy

"Szivem, ha legközelebb elmész, küldj légyszi egy SMS-t, hogy minden oké.” Ő pedig azt válaszolja erre, hogy „Nem gondoltam rá, hogy kellene, de ha neked ez fontos, akkor persze, mostantól fogok küldeni”. És ennyi. (Oké, kicsit bonyolultabb, mert neked valamiért ez fáj, hogy nem írt, meg ilyenek... ezeket szépen meg kell beszélni.)

Nem háborogni kell, meg megsértődni, meg sárkánykodni, hanem BESZÉLNI, kommunikálni a pároddal. Normálisan.

U.i.: a sárkányság nem csak azt jelenti, hogy az első nap keresed, meg pattogsz, meg hisztizel, ez belülről fakad. Azért vagy sárkány, mert nem bírod elfogadni, hogy a párod másképp gondolkodik, mint te, ill. olyasmiből csinálsz problémát, és hisztizel (még csak magadban), amiről ő még csak nem is tud, és kifejezett erőfeszítésedbe kerül, hogy ne hisztizz neki. Sárkány vagy, csak elnyomod/visszafogod – és láthatóan büszke is vagy rá, mintha ez jófejség lenne tőled. :))

Lehet, hogy 20 éve nem volt mobil, de ilyen igények sem. Mármint a "kell a férfinak a kikapcsolódás", "joga van a haverjaival bulizni", és sorolhatnám.

Régen a házaspár együtt ment, vagy sehogy.

A férfiak max kocsmáztak az asszony nélkül, az pedig nem többnapos program volt.

"...ha hazaért véget is vetek a kapcsolatnak..." Normális vagy, kérdező? Szereted a párodat? xD Jézusom. Mi lenne, ha megfognád azt a k...rva telefont, és felhívnád? Oké, nem bírod ki, ha nem beszéltek két napig, rendben. Beteges, de van ilyen, aláírom. De az, hogy te még mindig magadat sajnálod és még a kapcsolatotok árán is folytatod a játszmázást (majd' beledöglesz, h nem beszéltek, de felhívni nem vagy képes), ez nevetséges.

Az az egészben a legszörnyűbb, h szerencsétlen párodnak f..ingja sincs, micsoda "kínokon" mentél keresztül "miatta". Vidáman hazaballag, örül, hogy végre láthat, és egy 2 nap alatt magát a végtelenségig felhergelő, a nagy büdös semmi miatt szakítani készülő nővel találja szemben magát. Tudod mit, szakíts, egészségedre! xD Jesszus...

Na jólvan, ez nettó hiszti. Mi ez az „ő hagyott itt”-duma? Ő bőgi végig a hétvégét meg készül éppen bekattanni, vagy te? Ha te, akkor te hívd fel, ilyen egyszerű. Ahogy előttem is írták, egy kapcsolatban az ember – ha elég érett hozzá – félreteszi ezeket a büszkeségi játszmákat. Erre nem lehet párkapcsolatot építeni! Amúgy értem, amit mondasz, én is ezt csináltam 16 évesen gyerekfejjel, valódi szerelem nélküli, „nekem-is-van-pasim-akit-lehet-mutogatni”-kapcsolatban. Sokkal izgisebb volt az élet az általam generált drámákkal, mint egy uncsi, boldog kapcsolatban. Ha így nézzük, totál megértem, amit csinálsz.

De ha feltételezem, hogy felnőtt nő vagy, aki kiegyensúlyozott párkapcsolatra vágyik, és szereti a párját, akkor egész egyszerűen nevetséges, amit művelsz.

Igen, neked ez nagyon fáj, hogy nem hívott, pokol volt a hétvégéd, értjük. Azt is, hogy eddig mindig hívott, most meg nem.

Erre való a kommunikáció, hogy ha hazaér, szépen elmondod neki, hogy neked ez szarul esett, és szépen megbeszélitek.

„Nagyon megalázónak érzem ezt az egészet” Te teszed megalázóvá, nem látod? Az, hogy ilyen szinten kiborít, ha nem hallod a hangját 2 napig, és ennek ellenére nem vagy képes felemelni a telefont, mert a játszma meg a büszkeséged fontosabb, mint a kapcsolatod, az érzéseid, a párod… hát ne haragudj, de ez egy vicc. Nyilvánvaló, hogy (még) éretlen vagy egy komolyabb párkapcsolathoz, már csak az a kérdés, hogy hajlandó vagy-e változtatni ezen és felnőttként kezelni a helyzetet, vagy inkább hisztizel, szakítással fenyegetőzöl, esetleg tényleg szakítasz, és akkor majd a büszkeséged és a játszmáid betakargatnak esténként, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok…