Más is van így? Itt is lakok, ott is lakok és már nem is tudom hol lakok valójában.

Köszönöm a hozzászólásokat! :)

Tudod, velem most történik meg az elválás, a leválás. Nem tudtam, hogy ennyire megvisel majd, ez a grátisz. Most új hely, munka, az emberek. Az állataim pedig otthon vannak. Ez készít ki igazán, mert olyan mintha elárultam volna őket. Egy szinten el is, az a baj úgy érzem. Lehet nem tűnik vészesnek, engem ez a dolog nagyon is szomorúvá tesz. Nekem ők mintha a gyerekeim lennének és most nem látom őket. Én ezt, de szerintem ők sem szokták meg.

S várom már, hogy legyen egy saját fészkünk, vagy legalábbis ahol majd ketten kipróbáljuk magunkat mielőtt veszünk valahogy egy házat. Addigra megszokom biztos. De most rossz. Nem érzem magam biztonságban, vagy hogy mondjam. Sok emberhez kell alkalmazkodni, egy egész családhoz és nem vagyok benne biztos, hogy bár jól kijövünk, ezt az ott lakósdi nem változtatja meg konfliktusokkal. Vagyis szerintem lesz majd, olyan nincs, hogy soha. Kicsit tartok ettől is. Jönnek az elvárások. Ezzel az a gondom, hogy úgy érzem, rám helyezik azokat a dolgokat amit eddig a gyereke is megbírt csinálni (aki a párom és ő férfi), de már nekem mondják, mert itt vagyok. Nem a legszerencsésebb a szülői házban "felnőni", mert sosem hagyják igazán, hogy ez teljesüljön. Sőt, ebben a felállásban soha.

Ez így összességében. Nem könnyű. Másnak vannak nagyobb problémái igaz, de magamhoz képest most ezt is elégnek érzem.