Mi a véleményetek az olyan férfiakról, akik alacsonyabb rendűnek tekintik a nőket, és úgy is bánnak velük? Lehet, hogy hamarabb célba érnek?

Nekem az a véleményem, hogy valahol mélységesen szánalomra méltónak tartom, ha egy férfi csak úgy tud tartós kapcsolatra nőt találni maga mellé, ha eleve abban gondolkozik, hogy nem egy egyenrangú partnert választ maga mellé, akivel a szeretet mellett a kölcsönös tiszteleten alapul a kapcsolatuk. Nem valódi társat keres maga mellé, hanem valakit, akit "betörhet, mint a lovat".

Sok olyan nő van, aki vagy már eleve a származása, kulturális háttere miatt, vagy hátrányosabb családi háttere, és a többé-kevésbé abból fakadó alacsony iskolai végzettsége, illetve egy eleve rossz családi mintából és a neveltetéséből fakadó alacsony önértékelése, valamint a mindezekkel összefüggő, sok szempontból - többek között anyagilag - kiszolgáltatottabb helyzete miatt önállóan nem igen tud talpon maradni, megélni és boldogulni valahogy.

Egy ilyen nővel nyilván meg lehet azt tenni, amit egy önálló, anyagilag független, önmagát eltartani képes, és egészséges önbecsüléssel rendelkező nővel nem.

De nyilván mindenkinek más a személyisége, lelkülete, szóval biztos van olyan férfi, aki úgy is férfinak érzi magát, meg jól érzi magát a bőrében, hogy bizonyos értelemben uralkodik a másikon, "betöri", kontrollt gyakorol felette, és közben nem hiányzik neki sem a nő valódi szeretete és ragaszkodása, sem a valódi tisztelete.

Hogy kettőjük közül ki mit nyer és ki mit veszít ezen, azt nekik kell tudni.

Én a saját környezetemben csak két olyan tartós kapcsolatot láttam, ami ilyen alapokon működött. Az egyikben - feltételezésem szerint - részben azért tűrte el ezt a nő, mert nevelőintézetben nevelkedett, aztán nagyon fiatalon férjhez ment, és úgy gondolta, hogy egy nem annyira jó kapcsolat is jobb, mint a semmi, meg talán anyagilag sem boldogult volna egyedül. A házasságuk kezdetétől csalta őt a férje, nem is csinált belőle nagy titkot. A nő ahelyett, hogy elvált volna, sajátos módját választotta a törlesztésnek: a két gyereküket szándékosan más apától szülte, és az a tudat volt neki valamifajta elégtétel a férje viszonylag korán, ötvenes éveiben bekövetkezett haláláig, hogy ő meg hülyét csinált a pasiból, és más gyerekeit neveltette fel vele.

A másik ilyesmi házasságban a pasi ha fizikailag nem is, de lelkileg, szóban bántalmazta és megalázta a nőt, gyakorlatilag elnyomó szerepben működött, amit a gyerekeik is nagyon megsínylettek (a kisebbik fiú felnőtt fejjel sokáig járt terápiára, hogy fel tudja dolgozni ezt, pont azért, mert szerette volna, ha lenne esélye normális párkapcsolatra, és nem az általa látott apai mintát követi majd akaratlanul is).

Amikor a férj még bőven a nyugdíj előtt súlyos beteg lett, a nő lelkiismeretesen ápolta otthon a teljes leépüléséig. A halála után eladta a közös otthonukat és bútoraikat, hogy semmi ne emlékeztesse a múltjára, és vett egy kisebb lakást, amit berendezett a saját ízlése szerint. Az árkülönbözet és az eladott balatoni nyaralójuk árából, meg a férje eladott vállalkozásból befolyt pénzből utazgat, éli az életét, és teljesen kivirágzott ötven felett. A volt férje minden ruháját és személyes holmiját elajándékozta egy hajléktalanszállónak, az közös fényképeiket elégette, amit szintén úgy élt meg, mint a múlt szimbolikus lezárást, (amiért az egyik gyereke annyira haragudott, hogy hónapokig nem állt szóba vele, amikor ezt megtudta), csak egyetlen képet tartott meg a férjéről emlékbe, az sem közös, csak a férfi egyik fiatalkori képe.

Érdekes lenne tudni, hogy ha ez a két nő és ez a két férfi őszintén visszanéz/visszanézhetne az életére, akkor úgy gondolnák-e, hogy tényleg megérte így leélni egy életet.