Honnan tudtad hogy akarsz gyereket?

Nem értem miért kell ilyeneken agyalni, hogy a másik gyerekkel kapcsolatban mit érzel. Ebből nagyjából a semmire következtethetsz.

Soha nem szerettem a gyerekeket és most hogy van két saját gyerekem, ez nem változott. Persze a sajátjaimat szeretem :).

A gyerekvállalásnál az a legjobb, ha egy párkapcsolat elérte azt a pontot, ahol már nincs igazán oka, hogy a szülők gyereket vállaljanak, egyszerűen csak szeretnének gyereket. Ez a legjobb eshetőség.

Amikor készen állsz arra, hogy a szülésben megváltozott (szétkaszabolt) testet szêpnek lásd. Amikor készen állsz az egész éjszakai gyereknyugtatásra, amikor már kibuliztad magad, és így tovább. A játszótéri idilli jelenet a szülők napjának csúcspontja. Nem abból áll szülőnek lenni, azokból a szép pillanatokból kb napi fél óra jut, a többi meg kakitenger. (Néha szó szerint.)

Én is aranyosnak találom a játszótéri gyerekeket, aztán mégse akarok gyereket. Én speciel egész gyerekként, kb 10 éves korom óta tudom, hogy nem akarok gyereket. Mindenki csak nevetett, hogy huszonévesen másként fogom gondolni - hát nem. Most sem akarok gyereket. Szóval ilyen is van.

23

A legjobb barátnőm egész életében arról álmodozott, hogy huszonévesen férjhez megy, és gyerekei lesznek. Eléggé be van már kattanva emiatt mert már 36 éves és még mindig egy normális pasit sem talál. Már azon agyal, hogy valakitől direkt teherbe esik akármilyen viszonyuk is van, aztán felneveli gyerektartást követelve. Hiába mondom, hogy nagyon rossz ötlet. Őt sajnos nagy nyomás alá helyezi a családja is, hogy szüljön már ( ezt én nagyon károsnak tartom) mondjuk sose voltak normálisak a szülei...mikor gyerekek voltunk, sokszor 10 perc késés miatt, vagy egy közepes osztályzat miatt megverték, az anyja rúgdosta mikor már a földön feküdt meg ilyenek.

Én 11 éve jöttem össze a férjemmel, kb 15 évesen tudatosodott bennem, hogy én soha nem akarok gyereket, mikor a barátnőm panaszkodott, hogy semmi ideje magára, mert az akkoriban született kisöccsét folyton a nyakába sózták, éjszaka rengeteget sírt a gyerek, sokszor semmit nem aludt a barátnőm úgy jött iskolába. Később az oviban azt hitték ő az anyja mert állandóan őt küldték érte, neki kellett rá vigyázni. Akkoriban tudatosodott bennem milyen lehet az élet egy gyerekkel, és rájöttem hogy én ezt nem akarom. Soha nem is szerettem őket , drága az eltartásuk, a többség idegesítő, neveletlen is, nem tudnak viselkedni, a szülők meg ráhagyják és a fejükre nő. Aztán ott van még az, hogy a szülők akármennyire igyekeznek is, sajnos nincs mindenre ráhatásuk, szóval mindig megvan az esély, hogy valami nagyon félresikerül a neveléssel kapcsolatban. Nekünk ez túl sok stressz, túl sok macera, nem éri meg bevállalni. Inkább élünk nyugodtan, boldogan hármasban a kiskutyánkkal:) sok időnk van egymásra, önmagunkra, és egyáltalán kevesebb stresszben élni...:) 35N

Amikor más gyerekét látom, szomorúság tör rám, hogy nekem nincs... és úgy érzem, bármit megtennék, hogy legyen, pl. a 6-os válaszoló barátnőjével összehoznám :)

Őszintén az első 2-3 évtől félek, utána ha már nagyobbacska, élvezném a dolgot (játszani, nyúzni, lefárasztani, vinni minden hová), lehet csak azért, mert örökmozgó típus vagyok, és sokszor unatkozom :)

30/F