Az együttélés megszokássá alakítja a kapcsolatot?

Mi 30 éve vagyunk együtt. Igen s igen+ igen. Szerinted?

De tudod van az a szám: Amilyen hülye vagy én úgy szeretlek..

Nem cserélném le a párom, kettő fiatalabbé sem. A hibáival együtt az én párom.

Nem értem, miért kezelik az emberek a megszokást negatívumként. Én örülök, hogy nem egy hullámvasút a kapcsolatom és hogy azt a viselkedést kapom holnap is, amit ma: azt a tiszteletet, szeretetet, néha meglepetést, udvarlást, máskor csak szimplán egy kedves, szerető férjet, akivel bárhová elmehetek, bármit együtt csinálhatok, mert ő itt lesz ugyanúgy. És mi ezzel szoktunk is élni, ezért bár megszoktuk, itt vagyunk egymásnak, laposnak semmiképp nem nevezném a kapcsolatot.

Nem cserélném semmire, főleg nem egy újra, amit ugyanúgy fel kell építeni hányattatottan meg nyűglődni vele, hogy legyen belőle valami. Ez egy jól kiépített, biztonságos, stabil kapcsolat. Lényegében nekem ez kell és örülök, hogy már nem csak találkozgatunk.

A megszokás nem egyenlő az unalommal. 22 éve élek együtt a férjemmel, nyilván a nap nagy részében egy rutint követünk, a gyerekek miatt muszáj is a logisztika pontos betartása. Láttuk egymást betegen, frissen műtve, lelkileg összezuhanva, mindenhogy. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük egymást vagy hogy nincsen izgalom a kapcsolatunkban. Imádom a férjem humorát, szeretek vele titkosan összekacsintani, amikor tudom, hogy ugyanarra gondolunk, de a gyerekek előtt nem mondjuk ki. Remekül egymás keze alá dolgozunk a konyhában, a gyerekekkel, mindenben. És bár abban változott a szex, hogy képesek vagyunk végignézni egy filmet 2 centire egymástól, ami az elején nem ment... de így sem kevés, minőségben pedig ezerszer jobb, mert minden porcikáját ismerjük egymásnak és pontosan tudjuk, mit szeretünk. 😊

Nem adnám a férjemet senkinek egy új kapcsolat reményében, de vele sem kezdeném újra. Nekem ez többet jelent, mint a kezdeti hormongőzös hónapok.

Mi most kezdünk eljutni oda párommal, hogy kicsit csillapodott a kezdeti lángolás. Két éve vagyunk együtt és fél éve költöztünk össze. Nyilván amíg találkozgattunk izgalmasabb volt, de sokkal bonyolultabb is. Untam már a sok szervezést, a szülőkhöz alkalmazkodást, azt, hogy nem tudtunk a lakásban otthonosan mozogni, mert nekem volt egy kötözködő anyukám, neki pedig a szülei, akik ha csak wc-re kisurrantam már jöttek beszélni, kérdezősködni elég kellemetlen témákról. Nem volt komfortos.

Igen, azelőtt minden találkozó alkalmával szexeltünk. Most van, hogy 4-5 éjszakát is együtt alszunk szex nélkül, de semmire nem cserélném ezt. A legjobb érzés hozzá hazaérni, a legjobb érzés vele osztozni és a legjobb érzés, hogy végre biztonságban érzem magam. Sokkal kevesebb a feszültség köztünk, sokkal jobb ez a nyugodt, kellemes érzés amit most érzek, mint mikor eleinte a hormonok tomboltak és megőrültem érte.

Szerintem egy jó kapcsolat nem laposodik el, csak megnyugszik.

22L

5 reagálva, 4 vagyok

De jó ezt olvasni, olyan fiatal vagy még hogy egyenlőre csak a pozitív oldalát látod a dolgoknak. Egy 2 éves kapcsolatnál teljesen normális amit leírtál, majd 20 év múlva is elolvasnám a gondolataidat. Én 23 évet éltem együtt a exemmel, az brutálisan hosszú idő, megöregedtünk egymás mellett. A fizikai elmúlást sem egyszerű feldolgozni, a szexuális vágy idővel elmúlik és előtérbe kerülnek olyan apró tulajdonságok amik korábban egyáltalán nem zavartak. Kívánom hogy találj egy olyan partnert akivel legalább 20 évet boldogságban tudsz együtt élni, de jól válasszad meg a partnered ha nem akarsz csalódni. :)

6 a szüleim is hasonlóan gondolkodnak, 46 éve házasok. Erre is van valami frappáns válaszod?

Nem mindenki úgy éli meg, mint te.

AZ én szüleim is 50 évet éltek együtt, még sem volt jó a házasságuk. Amikor apám nyugdíjas lett nem bírt ki anyámmal együtt 1 hetet sem mert összekaptak valamin. Amíg dolgozott és napi 2-3 órát voltak együtt addig működött a dolog.

Nekem csak olyan ember ossza az észt aki legalább leélt 25 évet 1 partnerrel és látta megöregedni maga mellett. Aki elvesz egy 55kg szép hosszú hajó szőke nőt és 20 évvel később egy rövid, vörös festett hajú 90kg nőbe szerelmes, az tényleg vagy nagyon jól választott és a partnere személyiségébe szerelmes, vagy megalkuvó. Én rosszul választottam, a "te" szüleid meg biztosan nagyon jól. Nem vagyok híve a házasságnak, de az értelmetlen válásoknak sem, viszont ami nem működik azt nem kell erőltetni!!!

#6-os, előtted válaszoló vagyok.

Sajnálom, hogy ilyen dolgokat éltél meg, de nem korrekt dolog mindenki kapcsolatára ezt rávetíteni. Fogalmam sincs mit hoz a jövő, de dolgozok magamon, a kapcsolaton és tanultam anyukám 20 éves házasságából, meg az azt követő 10 másik kapcsolatából, hogy milyennek nem szabad lenni. Mert sajnos javarészt ezekben ő volt a hibás. Kisajátító, kontrolláló, féltékenykedő, uralkodó, önbizalomhiányos személyiség, emellett kapcsolatfüggő, egyedül levegőt venni se tud. Minden szomorúságára a kapcsolatban keres támaszt, nincs hobbija, konstans 0-24 figyelmet igényel.

Apám se volt normális, kommunikációra képtelen volt, egy idő után ellustult és ki se mozdult maximum a boltba sörért, velünk se foglalkozott, rengeteget ivott és baromi érzéketlen volt.

Ezekből 22 évesen annyit tanultam, hogy el se hinnéd. Mindemellett pszichológushoz is járok, attól függetlenül, hogy nincs semmi komolyabb bajom. Szeretném fejleszteni magamat és a kapcsolatot is, mert tudom, hogy sok minden fog ránk várni.

Megéltük már egyébként a 2 év alatt édesapám halálát, a covidot, a költözést, azt, amikor a nagymamám élet-halál között feküdt koponyacsont töréssel és minden pénzem kórházi ágy bérlésre / kijárós nővérre ment, ezáltal ő fizette egyedül az albérletet abban az időszakban. És ezekre még rájött mindkettőnknek egy munkahelyváltás, a hobbijaink megszűnése (koncertek - úszás), tehát hidd el, túl vagyunk a "minden jó és rózsaszín" időszakon. Láttuk egymás olyan oldalait, amiket az ember jó esetben hosszú idő után lát először. Mégis eljegyzésről beszél, tervekről velem és én is szeretnék vele tervezni. Nincs már megőrülés, meg nonstop szex, de egy olyan embert ismertem meg a két év alatt, aki hosszútávon mellettem marad a legnehezebb időszakokban is. Szerintem. Remélem.