Akik társas magányban élnek, hogyan szervezik az életüket?

Kis lakásban elég nehezen tudjuk megoldani a különlétet. Főleg télen, járvány idején.

Amúgy meg rezsi felesbe, minden más teljesen külön. Ha egyikünk felhoz valakit, azt lehetőseg szerint megbeszéljük előre.

El is váltatok? Én részemről lezártam a házasságomat 4 éve, de a gyerekünk és az anyagiak miatt nem költöztünk szét. A rezsit eddig is nagyjából felesben fizettük, már nem fillérezünk, mióta összeházasodtunk. Azelőtt még a cukrászdai meghívásomat is meg akarta feleztetni velem. (Ő hívott meg a kapcsolatunk elején.) Nekünk kényelmesebb továbbra is összedolgozni az élet legtöbb területén, tehát mindannyiunknak főzök, mosogatok cserébe ő bevásárol, mivel csak neki van jogsija. Mosást hol ő, hol én rakom be. A gyereket is közösen gondozzuk.

Az egyetlen különbség, hogy nem alszunk egy szobában és szex sincs, Ezen kívül semmi gyengédség. Barátságos a légkör, de nem érünk egymáshoz, nincs olyan, hogy a másik rosszkedvű és átölelem és megkérdezem, hogy van. Ő szokott néha azért kedveskedni, mondjuk amikor befordulok és munka címén napokig ki se jövök a szobából, akkor hoz nekem valami kaját és innivalót vagy egy csokit. Karácsonyra is megajándékozzuk egymást és minden más ünnepen is. (Az elején, amikor megromlott a házasságunk, én egy ideig nem adtam neki semmit se szülinapra, se karácsonyra.) Szóval úgy élünk, mint két barátságos ismerős, akik egymást az intim zónájukba nem engedik be, de teljesen jól együtt tudnak működni. Kifelé ezzel az a baj, hogy mindenki azt hiszi, hogy minden rendben. Volt egy pasi egy ideig az életemben, akivel szexen kívül közös randik is voltak és egy idő után elég kellemetlen volt, hogy ismerősökbe botlottunk mondjuk közös ebédelés közben. Én már leírtam magam. Nekem van hol laknom, a férjemnek nincs. Képtelen vagyok albérletbe lökni a gyerekem apját. Neki meg úgy tűnik, ez így megfelelő. Nem hiszem, hogy abban reménykedik, hogy ez még változhat. Azon már túl vagyunk.

3-as, szerintem nem jól látod. Én több olyan férfit is tudok, aki szánalomból nem vált el. Vagy szeretetből, ha az úgy szebben hangzik. Volt kolléganőm szerelmes lett egy férfibe, aki 10 éven át heti egyszer meglátogatta a munkahelyén. De nem vált el a férfi a nőért, mert a feleségét nem akarta elhagyni, aki később rákos lett. Akkor meg már pláne nem. Amikor meghalt a felesége, a kolléganőm azonnal elvált, összejöttek a nagy szerelmével, de az első kis nézeteltérésnél szétrobbantak. Nem bírta el a szerelmük azt, hogy azon az áron teljesedhetett be, hogy a feleségnek meg kellett halnia. 17 év múlva találtak újra egymásra, öregségükre. És a 10 év alatt egy csók se volt köztük soha.

Én nem emelem magam piedesztálra, én is jobban járok anyagilag, hogy a férjem itt lakik. Azt a férfit pedig nem szerettem, nem volt nehéz lemondani arról a kapcsolatról, sőt, annyira rám telepedett, hogy inkább megkönnyebbültem utána. Nem tudom, hogy ha szerelemből lenne esélyem az újrakezdésre, akkor is így gondolkoznék-e. Eddig anyagilag is rá voltam szorulva a férjemre, de mostanra már úgy állok, hogy igazából tényleg el lennék egyedül is. Csak az bánt, hogy ő mehetne vissza albérletbe és az, hogy nincs lakása, miattam van, mert amikor megismert, már ki is nézte magának, hogy milyen lakást fog vásárolni. Tény, hogy hitelből vette volna, de jó fizetése volt, megtehette volna. De miattam ebben már nem gondolkozott és minden pénzünk elmegy az én házam fenntartására. Szóval nem érezném jogosnak azt mondani most, hogy akkor húzzál vissza albérletbe. Az egyetlen dolog, ami miatt úgy érzem, le kell ülnöm vele és szóbahozni ezt az egészet, hogy méltatlannak érzem mindkettőnkhöz már ezt az érzelmi sivárságot. Én más férfit szeretek, akivel soha nem lehet semmi, de akkor is bánt az egész helyzet. Jobb lenne nekem egyedül.

Hallottam én olyat is, ahol a srác meg a felesége a feleség anyjáéknál laktak évekig, aztán átköltözhettek a feleség elvált apjának a házába. És a srác elkezdte, hogy ő megcsinálta a lépcsőkorlátot meg a konyhabútort az anyósánál, amíg ott lakott, ezzel milliókkal emelte a ház értékét, legyenek szívesek őt kifizetni. És ez nem válás volt, ez szimpla átköltözés anyóstól apóshoz. Ehhez képest a férjem, amikor pár éve szóbakerült a válás és még nem volt rendben a fűtésem, azt mondta, el fogja adni a kocsit - az egyetlen tulajdonát -, hogy tudjon nekem pénzt adni a fűtés megcsináltatására, ha elválunk. De azóta eltelt sok év, a fűtés azóta rendben. És már nem beszél a válásról. Hát ez a helyzet. Aztán lehet, hogy mindketten vérszemet kapnánk válásnál, de valahogy nem hiszem. Nyilván ha az egyik elkezdi, az ördögi kör és ha azzal kezdte volna, hogy oké, válunk, de milliókkal tartozol nekem, mert bevertem 2 szöget a falba és megemeltem a ház értékét 5 millió Ft-al...jó sarkított példa, én sokkal frappánsabbat is tudnék a helyében kitalálni, de úgyis tudja, hogy nem tudnám őt kifizetni. Most sodorja az éhenhalás szélére a gyereke anyját? Attól jobban aludna? A gyerekkel szúrna ki a legjobban. Én azt hiszem, mindketten a gyerek miatt akarunk elsősorban jót a másiknak.

Mikor mi már csak voltunk egymás mellett exemmel, akkor feleztük a rezsit (Tettünk félre az új albérletre) és mentünk, amerre akartunk anélkül, hogy beszámoltunk volna róla a másiknak.

Igaz ő juszt tudni akarta, hová megyek, mikor jövök, mire elmagyaráztam neki, hogy szakított velem, innentől kezdve semmi köze az életemhez, inkább azon munkálkodjon ő is, hogy mielőbb szétköltözhessünk.